Az Örkény Színházban fut a fenti című Ödön von Horváth-darab Polgár Csaba, Hámori Gabi, Szandtner Anna főszereplésével.

A nagy fekete zongora jelenetek közötti átvezetése (62 felvonás van!), és a nagy fekete paravánba vágot óriás plazmatévé méretű “színpad” valóban egy bábjáték vagy inkább egy tévéműsor szegényes keretét adta. Mindeközben pedig mód nyílik gondolkodni az ember szánalmasságán, az emberi kapcsolatok ürességén, a sanyarú jelenen és a talán szebb jövőn.

A kiüresedő, látszat-világ semmitmondó kötelező ünneplése az Oktoberfest keretében, amikor a fiú munkanélküli lesz, a lány elhagyja, a gerinctelen szabó feláldoz gyakorlatilag bármit, hogy előbbre jusson, és az ún. arisztokrácia sem különb ám a Deákné vásznánál. Még a lány is kurválkodik, hogy előbbre jusson, és amikor elhagyja a fiút, akkor is benne van a vágy, hogy tartozzon valakihez. A végén azonban persze úgyis rájön, hogy a fiút szereti. Erre neki elég volt egy nap is.

Az érzés, amikor rádöbben, hogy talán “nyomasztólag” hatnak egymásra. A mézesmázos burokba csomagolt kimondandó, amit annyira fél kimondani, pedig milyen borzasztó egyszerű lenne.

Amikor azt mondja a jóbarát: téged nem a halálod után fognak elfelejteni drága barátom, téged már életedben elfelejtettek.

Az ember önkéntelenül magára gondol: vajon én is így járok? Vajon nem vagyok-e bezárva a saját fejem apácarácsos ketrecébe, a furcsa gondolataim közé?

Nem óriási színészi teljesítmény ez a darab, mégis megéri megnézni, mert esetleg szintén elgondolkodhat rajta a néző. És esetleg rádöbben, hogy valamelyik jelenetben felismerte önmagát.

Haladjunk a korral, olvassunk Google feedolvasóval!

A Váncza-sütőpor parafrázis annak kapcsán jutott eszembe, hogy ismerősi körömben még számos olyan ember van, akik noha rendszeres blogolvasók, mégsem használnak feedolvasó – RSS gyűjtő – céleszközt.

Lássuk az ebben a mondatban lévő idegenkedéseket!

A blog ugye mindenkinek világos.

RSS, feed: nagyon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy az ezt a technológiát használó weboldalak “értesítést” tudnak küldeni egy ezt fogadni képes eszköznek, hogy “frissültek”. Vagyis pont arra jók, hogy például blogok esetén értesítse az olvasót, hogy: “hahó, frissültem!”, mindezt anélkül, hogy konkrétan el kellene látogatnunk egyesével a kedvenc blogjainkra, hogy megnézzük, egyáltalá frissültek-e, és ha igen, elolvashassuk őket. Az RSS feed olyan, mint a rádió: nem kell értenünk a konkrét működését ahhoz, hogy tudjuk használni (Kispad idézete).

Nos hogyan hozhatjuk össze a kettőt (blog-rss)?

Alapvetően kétféle megoldás van: online RSS gyűjtő (aggregátor) oldalak vagy offline kliensek használata:

Online eszköz lehet például a Google Reader, ami minden Gmail felhasználói fiók mellé ingyenesen jár, offline lehet például a Feeddemon (Win), vagy a NetNewsWire vagy a Times (OSX) szoftverek. Én mindet használom/használtam, nagyon jó tapasztalatokkal.

Mi a teendő?

Ha tehát egyszerűsíteni szeretnénk a bloglátogatási szokásainkat, akkor javaslom, hogy használjuk a Google Readert, hiszen online, a világon bárhonnan elérhetjük, csak számítógép meg internetkapcsolat kell hozzá. Ha bejelentkezünk a webes Gmail felületünkbe, akkor automatikusan bejelentkezünk a Readerbe is, úgyhogy amúgy is ott van egy kattintásra.

Az üres Reader fiók így néz ki:

Most már csak el kell látogatnunk a böngészőnkben a kedvenc oldalainkra, blogokra, és megnéznünk, hogy RSS-képesek-e. Ezt többféleképpen lehet megtudni: van például a böngészők tetején a címsorban ez a kis ikon:

Safari

Firefox

Vagy pedig az oldal egyéb részein található meg felhívás “feliratkozásra”:

Általános: ott van a sárga négyzet, az általános RSS ikon

Ezekre kattintva kiválasztható, hogy milyen eszközzel szeretnénk feliratkozni, online vagy offline RSS-gyűjtőt használunk-e:

Utána már nincs más dolgunk, mint rendezgetni a feliratkozott feed-eket, (“hírfolyamokat”), testreszabni a Readert, és máris készen vagyunk.

A Reader számos extra szolgáltatásával segít egyébként: részletes statisztikát nyújt az olvasott csatornákról, segíti a megosztást Buzz-ban vagy bárhová kihelyezhető Reader widgetben, szokásaink alapján egyéb blogokat is ajánl, megjelölhetünk vele kedvenc bejegyzéseket csillaggal, jegyzeteket fűzhetünk megosztott elemeinkhez, követhetjük mások megosztásait, csoportba rendezhetjük feliratkozott feed-jeinket, stb. Érdekes lehet ezeket is felfedezni.

Használati szokások

Itt pedig azt lehet látni, hogy kiket követünk, kik követnek minket. A vastag zárójelben mindig az olvasatlan elemek számát tünteti fel a Reader.

Kellemes böngészést!

Kérdéseket kommentben lehet, ha van kedvetek.

Úgy látom, néhányatokat meglepetésként ért ez a vacsoracsatás videjó vagy pedig sajnos a feedolvasótok nem hozta be a filmet.

Akkor tehát mégegyszer: megtekinthető, ha erre a linkre kattintotok.

Lehet ám szivecskével jutalmazni, ha tetszett!

Volt ez a hír valamelyik nap, hogy az Axel Springer bevezette a “teljesítménybért” az újságírói között. A havi fizetésükért immár mérhető teljesítményt produkálni kényszerülő tartalomipari szakmunkások ezentúl havi 75 flekk kötelező anyagot kell, hogy leadjanak.

Ezt ráadásul kollektív szerződésben is rögzítették, a szakszervezet csóválta ugyan a fejét (“nem értett egyet az intézkedéssel”), de hogy, hogy nem, csak bekerült a szerződésbe.

Ezt a fajta kiadói mentalitást persze lehet vitatni, lehet pro és kontra érveket is felhozni, de most itt nem ez a cél.

Hanem az, hogy ebből kiindulva kísérletbe szeretnék kezdeni: kipróbálom azt, hogy én tudom-e teljesíteni az Axel Springer tervszámait. Van némi realitásérzékem, sztahanovista sem vagyok, tehát tudom: a tervet nem fogom kétszáz százalékokkal túlteljesíteni, tekintve hogy 75 flekk az kb. 135 000 karakter.

Nem is az a cél, hogy pontosan meglegyen a 135 000 karakter, csak kíváncsi vagyok, hogy milyen érzés lehet annak fényében dolgozni, hogy ennyi kibaszott betűt mindenképpen le kell adni hó végére.

Így a kísérletem 30 napot fog felölelni: március 1-től március 31-ig. A végén majd készítek összefoglalót is róla.

(Csak elgondolkodtam rajta közben, hogy ennyi anyagot úgy tudok írni, ha minden nap 4500 karaktert írok, ami egy kb. két A4-es oldalnyi átlagos eloszlású, kép nélküli nyers szövegnek felel meg. Hm. Lehet, hogy már a második nap gyűlölni fogom az egész rendszert, de akkor majd jót röhögtök legalább.)

Nem bírok járni. A múlt hét csütörtöki (!) láb nap után szombat volt az első krízis, a blogtalis fiúkák is láthatták a szenvedelmemet.

Ehhez képest kedd van, és még mindig nem bírok felegyenesedve ráállni a lábaimra. A jobb mondjuk már egy fokkal jobb, a bal még mindig fáj. A vádlim bedurranva, irgalmatlanul fáj, birodalmi lépegető módban tudok csak lassan előre haladni.

Kenegetjük, pihentetjük, egészen egyszerűen nem is tudok mást csinálni, mint megvárni, míg elmúlik. A ma esti edzés értelemszerűen ugrik, hiszen: nem tudok elmenni a konditeremig bazmeg! Még ha el is tudnék: a terem az első emeleten van…

(Gy.k.: lépcső…)

Nagy méretben érdemes nézni. :)

Az új státusz pedig az, hogy már járni sem bírok, csak kripli módban. Ennek sajnálatos módon tanúi lehettek kedves vendégeink a mini-blogtalinkon, szombat este.

Csak birodalmi lépegető (vagy pedig vén trottyos) formában tudom egyik lábamat a másik után rakni, de mindenképp csak kicsit behajlított térdekkel.

Azt hittem, a múlt héten már végre leszámoltunk ezekkel a fájdalmakkal, de nagyot tévedtem.

Cserébe nem tudom elhagyni a lakást, hát filmezős vasárnapot tartottunk: a The Box (szánalmasan szar, nem is adok értékelést mert értékelhetetlen) után a Chéri című filmbe tekintettünk bele, és Kathy Bates ellenére is sajnos a 35. perc után abbahagytuk azt is.

Aztán újdonságként a Spartacus: Blood and Sand c. sorozatot kóstoltuk meg, ami meglepően finom. Újszerű, sok a digitális technika benne, a fröccsenő vér, a baszás, a gyilok, és nagyon képregényes. Nekem nagyon tetszik ez a fajta megközelítés, és bár még csak az első részen vagyunk túl, nekem egyelőre nagyon bejön.

Aztán két rész Vampire Diaries, de már alig várom, hogy a következőbe is belekezdjünk, mert egyre több a bonyodalom!

Amit kerestem! A pénteki Klariszdorisz csetje közben mondta végre meg Ricsi, hogy ez a Heavy Cross a Gossiptől! :)

Pedig még a “húú-úúú-úúú” részt el is dúdoltam a Ricsinek egyik alkalommal, amikor nálunk járt, de hogy egy csetbeszélgetés alatt mondja meg, hogy milyen zenéről van szó, asszem priceless.

hogy a ‘kripliszex’ annyira nem jó. :)

(Izomlázzal kefélni egyenlő a reumás nagypapaszex kategóriájával, magyarul kripliszex.)