Folytatódott privát oszkárdíjjelölt filmünnepünk, ezúttal a Blood Diamonds c. alkotást vettük górcső alá. A lényeg ugye, hogy sierra leone-i revolucionisták gyilkolják az egyébként meseszép ország lakóit a polgárháborúban (nem mellékes szempont persze az sem, hogy az ország tetemes gyémántbevételeire rátegyék a kezüket a maguk barbár módján). A romantikus, kissé csöpögős végkifejlet persze ad némi reményt (hope), meg hitet (faith), hogy igen, lehet jobb a világ, de ehhez egy darab újságírónő meg egy darab gyémántbányás túlélő és egy jólelkű gyémántcsempész bizony azért kevés.

Tarkólövések sorozata kell ide, mindenkit, aki saját országában civil testvéreit öldösi halomra, azt bizony a gyehenna tüzében kell elégetni - vagy napalmban. Ízlések, pofonok.

Furamódon megint Leonardo DiCaprio a főszereplő, úgy látszik, ez az ő szezonja (lásd: A tégla), szerintem jól teljesít. A történet meglepően hiteles, az előadásmód meglehetősen barbár és brutálisan kegyetlen, de igazán nagy revelációk nincsenek benne. Persze amikor látod, hogy a forradalmisták gyerekekkel lövetik agyon a saját népüket (asszonyokat, gyerekeket, öregeket vegyesen), akkor elgondolkodsz az ember által még kitalálható legkegyetlenebb mészárlási és kínzási technikákon, és ezeket egyenként lefuttatod az összes forradalmista barbár kutyán.

Afrika egy sajnálatosan elhanyagolt óriási része a Földnek, pedig mily gyönyörű. Mennyi minden származik onnan (lásd: ember), és mégis, mennyire tojunk az egészre. Csak a gyémánt kell meg a rabszolga. Nekünk is persze csak a pofánk jár.

Meghalgattam Magdi albumát, és én bátran ki merem jelenteni, hogy az összes megasztáros közül (értsd Tóth Vera, Oláh Ibolya - őt nem szeretem -, és a többiek) neki írtak/ő írta a legjobb albumot. Kiváló. Egyszerűen eklektikus, van benne minden, van benne Magdi meg világfájdalom, szerelem és csöpögés, szóval minden. Kerek. Vegyétek meg.

Tisztelettel ajánlom megtekintésre Scorsese: The departed c. filmjét, amit százmillió kategóriában jelöltek Oscarra, nem érdekes. A film viszont zseniális.

Az mondjuk rendkívül bosszantó, hogy képtelen voltam megjegyezni, hogy ki az a Costello és ki a faszom az a Costigan, szóval a forgatókönyvíróknak e helyrő is, hogy szíveskedjenek nem hasonló nevű szereplőket kitalálni, mert a buta amerikai nézők (meg én is) biztos össze fogják keverni, és még a film végén is confused leszek, bazmeg.

A film ettől még 8/10.

Kevés ember van a fedett csordamelegítőkben (vö. “plaza”), ennek pedig hívogató ereje van. Az időzítés, hogy évente három alkalommal történő plázalátogatásunk egyikét megejtettük ma (2007-re tehát marad még kettő), hogy a Springfield 2. leárazásában nevetséges áron vettünk cipellőt meg pulóvert meg nadrágot. Ó, bár több pénzem lenne.

Tökéletesen velős, rövid, tömör konstatálása annak, amit én is érzek a Bodysutrás reklámok meg a díszkurvák megjelenése kapcsán:

Tényleg jók ezek az Axe-reklámok (tudod, amiben a csávó befújja magát dezodorral a fütyije felé, a néni meg követi az útvonalat, amit a srác fújt), csak azt felejtik el, hogy a szappan és víz kombinációval ugyanilyen hatást lehetne elérni. Mert hiába járkál valaki trendi cuccokban, meg van hatkiló zselé a fején, ha közben félkilónyi zsíroskenyér megkenhető a hajából, a testhajlatainak meg olyan szaga van, hogy a borz könyörög a receptért.

(Mefitől)

Hát milyen ország az, ahol az év műsorvezetője Máté Krisztina? Milyen?

Hát olyan.

(2007, Best vagy Story magazin, édesmindegy is.)

Tulajdonképpen nem fenyegetés, de ha jót akartok, kattintsatok a számítógépeketen a letöltőprogramotokra, és szippantsátok le a Little Miss Sunshine c. filmet.

Aki szerette az American Beauty meg a Magnolia filmeket (mint például én), annak kötelező darab, és természetesen DVD-n is a polcon a helye. Meg a soundtrack is sehr gut.

Szerzett ma egy mély filmélményt, az biztos. És én szeretném ezt az élményt megosztani veletek. Ya’ know, share the experience, darling.

Van ez a csóka, aki producer (prágyúször), és rááldozott tíz millió amerikai dollárt, hogy a Grease (Pomádé, szlávul: Vazelinka) c. filmet most újra megcsinálja, csak Broadway-i kivitelben. Kemény musical lesz belőle, és éppen a casting megy. Na ebből valóságsót csinált az NBC, és azt adják sorozatban.

Már láttam az első két részt, és istenemre mondom, ezek a magyar sztárcsináldák ehhez képest jelentéktelen pontok csupán (jó, persze nincs is bennünk ezerkilencszázhatvanmillió forint, 1USD=196HUF árfolyamon számolva).

Keresik a szereplőket Amerika nagyobb városaiban, és nagyon durva fejek vannak. Volt például egy magyar csaj, Tünde, aki butuska volt szerencsétlen, de az Index főoldali cikizése is azért már túlmegy minden határon. Bazmeg, itt egy magyar, egy nekünk tökismeretlen valóságsóban, arra büszkének kéne lenni szerintem, de mindegy. Ez messzire vezet, úgyhogy inkább hagyjuk.

Nézzétek tik is, jó szórakozás! Profi és szórakoztató.

Én frenetikus bakelitrajongó vagyok, hazulról zsákmányoltam fiatal koromban egy nehéz tányéros, AKAI lemezjátszót. Semmi sebességhangoló, 33/45-ös kapcsoló gyárilag beállított értékkel, viszont egyszer cseréltem benne gyémánttűt, mert eltört. Ilyen kilencvenes évek közepe volt, valami több ezer forintért vettem a Dohány utcai zsinagóga melletti kis lemezjátszó-alkatrész boltban (szerintem azóta már nem is létezik). Az több ezer forint, bizony, az kemény pénz. (Egy alkalommal, mikor otthon ki akartam cserélni a szivattyúnk járókerekét, akkor a szintén sok ezerért vett új rézötvözet járókereket egy csavarhúzóval eldeformáltam, így dobhattam ki azt is meg a pénzt is - na az szintén egy érvágás volt nekem akkoriban.)

Sokat gondolkodtam rajta, hogy hogyan lehetne az örökkévalóságnak megmenteni a régi bakelitjeimet. Különösen az ABBA Super Trouper és a Stones kékborítós lemezét akartam bekapolni. Én mindig úgy gondoltam, hogy tervezek egy lézeres lemezleolvasót, ami gyakorlatilag szintén lemezjátszó lesz, csak nem tűvel olvassa le fizikailag a barázdákat, hanem valahogy lézerrel (kár, hogy a műanyag nem veri vissza úgy a fényt, mert nem erre tervezték, mindegy). Szóval a kollégák odaát meg is találták az archíválás egyik módját: kiöntik az eredeti tányért szilikonnal, aztán még egy öntés, és máris kész a tökéletes másolat.

Én kevésbé hiszek a módszer pontosságában, de ne is várjuk sokat az analóg technikák sufnituning sokszorosításától - lásd kétkazettás (dekkek, hehe) a középsuliban…

A módszer pontos leírással itt található.

Jake Gyllenhaal nem egy mezei színészke, a Saturday Night Live egyik műsorában pöpec kis szólót nyomott az odaát éppen dívó DreamGirls őrület kapcsán: