Folytatódott privát oszkárdíjjelölt filmünnepünk, ezúttal a Blood Diamonds c. alkotást vettük górcső alá. A lényeg ugye, hogy sierra leone-i revolucionisták gyilkolják az egyébként meseszép ország lakóit a polgárháborúban (nem mellékes szempont persze az sem, hogy az ország tetemes gyémántbevételeire rátegyék a kezüket a maguk barbár módján). A romantikus, kissé csöpögős végkifejlet persze ad némi reményt (hope), meg hitet (faith), hogy igen, lehet jobb a világ, de ehhez egy darab újságírónő meg egy darab gyémántbányás túlélő és egy jólelkű gyémántcsempész bizony azért kevés.

Tarkólövések sorozata kell ide, mindenkit, aki saját országában civil testvéreit öldösi halomra, azt bizony a gyehenna tüzében kell elégetni – vagy napalmban. Ízlések, pofonok.

Furamódon megint Leonardo DiCaprio a főszereplő, úgy látszik, ez az ő szezonja (lásd: A tégla), szerintem jól teljesít. A történet meglepően hiteles, az előadásmód meglehetősen barbár és brutálisan kegyetlen, de igazán nagy revelációk nincsenek benne. Persze amikor látod, hogy a forradalmisták gyerekekkel lövetik agyon a saját népüket (asszonyokat, gyerekeket, öregeket vegyesen), akkor elgondolkodsz az ember által még kitalálható legkegyetlenebb mészárlási és kínzási technikákon, és ezeket egyenként lefuttatod az összes forradalmista barbár kutyán.

Afrika egy sajnálatosan elhanyagolt óriási része a Földnek, pedig mily gyönyörű. Mennyi minden származik onnan (lásd: ember), és mégis, mennyire tojunk az egészre. Csak a gyémánt kell meg a rabszolga. Nekünk is persze csak a pofánk jár.

Meghalgattam Magdi albumát, és én bátran ki merem jelenteni, hogy az összes megasztáros közül (értsd Tóth Vera, Oláh Ibolya – őt nem szeretem -, és a többiek) neki írtak/ő írta a legjobb albumot. Kiváló. Egyszerűen eklektikus, van benne minden, van benne Magdi meg világfájdalom, szerelem és csöpögés, szóval minden. Kerek. Vegyétek meg.

Tisztelettel ajánlom megtekintésre Scorsese: The departed c. filmjét, amit százmillió kategóriában jelöltek Oscarra, nem érdekes. A film viszont zseniális.

Az mondjuk rendkívül bosszantó, hogy képtelen voltam megjegyezni, hogy ki az a Costello és ki a faszom az a Costigan, szóval a forgatókönyvíróknak e helyrő is, hogy szíveskedjenek nem hasonló nevű szereplőket kitalálni, mert a buta amerikai nézők (meg én is) biztos össze fogják keverni, és még a film végén is confused leszek, bazmeg.

A film ettől még 8/10.

Kevés ember van a fedett csordamelegítőkben (vö. “plaza”), ennek pedig hívogató ereje van. Az időzítés, hogy évente három alkalommal történő plázalátogatásunk egyikét megejtettük ma (2007-re tehát marad még kettő), hogy a Springfield 2. leárazásában nevetséges áron vettünk cipellőt meg pulóvert meg nadrágot. Ó, bár több pénzem lenne.

Tökéletesen velős, rövid, tömör konstatálása annak, amit én is érzek a Bodysutrás reklámok meg a díszkurvák megjelenése kapcsán:

Tényleg jók ezek az Axe-reklámok (tudod, amiben a csávó befújja magát dezodorral a fütyije felé, a néni meg követi az útvonalat, amit a srác fújt), csak azt felejtik el, hogy a szappan és víz kombinációval ugyanilyen hatást lehetne elérni. Mert hiába járkál valaki trendi cuccokban, meg van hatkiló zselé a fején, ha közben félkilónyi zsíroskenyér megkenhető a hajából, a testhajlatainak meg olyan szaga van, hogy a borz könyörög a receptért.

(Mefitől)