A körzeti pompombajnokság távol-keleti származású zsűrielnöke ilyet szól: “Hölgyeim és uraim, most kaptuk a hírt, hogy a műmellű lódarázsnak álcázott idős férfi az iskolai takarító.”

Ennél szebb filmes beszólás nem is jöhetett volna ma este. Forrás: TV2, Tökös csaj.

(A képen: hazánkban forgalomba sosem került papírpénz-tervezetek, szerintem egyébként elég rusnyák.)

Gyerekkorom óta szenvedélyes papírpénzgyűjtő vagyok, nagyanyámtól kilószám őriztünk a pengő korszakból mindenféle címletet és Horthy arcképével díszített alumínium-, réz- és egyéb pénzérméket (kormányzóságának 45. évfordulójára, stb), és mindig is érdekelt a magyar papírpénz története és előállításának technikája (Hogy pl. minőség: mért gagyi ofszetnyomással nyomták a sallang pénzeket, és miért jó a metszetmélynyomás, és hogy lehet tapintással is érezni a metszetmélynyomott papír erős festését, stb).

Létezik egy magyar oldal, a papírpénz.hu, ahol a magyar papírpénzek története található nagyon kiváló képanyaggal megtámogatva. Csak ajánlani tudom, hiánypótló mű.

Patrick Süskind azonos című regényéből született ez a film, ami rám igen mély benyomást tett. A kosztümös drámát kedves ismerősöm választására láttam először, és egyáltalán nem kellett csalódnom. Olyannyira, hogy azóta már itt figyel a számítógépen is.

A mocskos, bűzlő halpiac, 18. század dereka-vége. Hősünk megszületik, halálra ítélve a döglött halak, levágott fejek, undorító mocsok és piszok közé, nem kívántként. Mégis megmarad a gondviselés folytán, és felcseperedik, de kemény sorsot ró rá az élet - hiperérzékeny szaglása miatt folyton piszkálják, és úgy érzi, nem törhet ki börtönéből. Aztán mégis: a városi bőrcserző veszi meg az árvaháztól, onnan meg a híres parfümkészítőhöz kerül, ahol tanulhat.

Megszállottsága során, hogy konzerválja az illatokat, és megalkossa a tökéletes parfümöt, gyilkosságok tömkelegét követi el, míg küldetését talán siker koronázza. Mégis, nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel, azzal, hogy lehetősége nyílik a boldogságra, és az életében először pozitív érzelmekkel fordulnak felé az emberek. Inkább a megsemmisülést választja.

Félelmetesen szép, a hőssel együttérezni tudó film, ajánlom mindenkinek. Otthon is jó nézni, de moziban az igazi. A magyar átlagtahó közönségtől eltérően senki nem csörgött, zörgött, böfögött és üvöltözött a film alatt, mindössze egyvalaki ment ki hugyozni - igaz, nem is voltak sokan a késői vetítés alatt.

A képen látható fiatalember Ben Whishaw, aki a gyilkost játssza. Szemrevaló, és meglehetősen hitelesen alakít.

Perfume - The story of a murderer (trailer)

A regény egyébként az internetről letölthető, úgyis tudjátok, miről beszélek. PDF és RTF verzióban is, többnyire angolul, németül és spanyolul. Viva la torrente!

Ja, most ennek a hatása alatt állok kicsit. De az elhatározás nem újkeletü, már évek óta foglalkozok a dologgal. Csak most realizálódik - remélem.

Részben igazat adok. Emberileg nekem sem szimpatikus a süllyedő hajó effektus. De itt már nincs mit megjavitani. Már nem lehet. Nem akarom politika felé elvinni a topicot, de még ha az összes 10 milla magyar összefogna sem tudnánk ezt az országot a nyugat felé lenditeni. Túl erősek azok ott fent. És túl nagy a zsebük, amit meg akarnak tömni. Mindegy itt, hogy kit választasz, úgyis rajtad fog élösködni, gyorsan meg akarja szedni magát 4 év alatt.
Addig, amig a fizetésem felét elszedik mindenféle adó cimén, addig, amig 30 évesen átlagon felüli fizetéssel nem tudok egy házat megvenni, addig, amig egy 5 millás mustang 10.5 millába kerül mire itthon lesz, stb, addig én nem akarok itt élni.
És ezeken nem tudsz se Te, sem én változtatni. Az már más kérdés, hogy adott helyzetben én nem is akarok. A maradék 20-30 évemet nem mártirként akarom leélni, nyomorogva, halálra dolgozva, hogy “majd” valamikor valakiknek jó lesz (ha jó lesz), hanem Élni szeretnék.

Komment egy fórumban, 2005. szeptember 13.

Alga

Fehér falon különösen jól érvényesül ez a zöld izé, ami tulajdonképpen alga. Ráadásul egy dobozban 6 darab ilyen van, amik össze is kapcsolhatók, sőt, térelválasztóként is funkcionálhatnak. Vicces.

Só meg borsszóró

Némi humor csempészhető az asztalra ezekkel az agyag só- és borsszórókkal. Helyes kis szörnyecskék lábakkal, a kiöntőnyílások formázzák az arcot, de el is rugaszkodhatunk a só és borstól, lehet persze fahéj vagy kakaó is.

Daloló kockák

Három kockaállat, csak meg kell nyomni a tetejükön lévő gombot, mire kinyílik, és nótát kezd nyomni. Három darabból már piramis is építhető, és a csúcselem énekelheti a szóló dallamot, míg a másik kettő a vokálból vállalhat szerepet. 6 éves kortól.

Csápjáték

Kisgyerekek motoros képességeinek fejlesztéséhez tökéletes ez a polipjáték. A főelemből latex csápocskák nyúlnak kifelé, amik egy-egy gömbben végződnek - természetesen egyik komponens sem mérgező a gyerekekre. Lehet húzogatni, gyilkolni, csavargatni, gyamálni, ahogy tetszk - 12 hónapos kortól.

A tárgyak a Modern Művészetek Múzeumának internetes üzletéből valók, a linkjeik mind ide vezetnek.

Az csak engem zavar, hogy annak az illatosítónak a reklámjában, amelyik 8-16-32 percenként spriccel, egy lila elefánt mondja a szöveget, akinek a fia egy százlábú?

He?

Ugye mindenki emlékszik arra, amikor minden háziasszony köténye mögül a Sunlicht mosogatószer kandikált ki? Aztán ugye OMO liposystem, meg mittudomén, Henkel minőség. De most nem is erről akartam, hanem hogy apró öröm történt a fürdőszobában, a két hipergagyi és sokat fogyasztó és cserébe legalább alig világító lámpa helyett felszereltünk egy 36W-os fénycsövet a tükör fölé, és hozsánna, megnyílt a mennyek kapuja, verőfény árasztotta el csöpp tisztálkodóhelyiségünket, és tényleg, ragyogás van. Köszönjük, technika, köszönjük fúrógép.

És ez onnan indult, hogy a lámpaszerelmény márkája Sunlite.

Néha annyira így érzem én is:

Amúgy, néha annyira tudnék írni, oldalakat, ide, blogbejegyzés formájában, de egyszerűen nem éri meg. Mert azért tudom, nem érdekel az emberek véleménye, de valahogyan értelmetlennek látok leírni egy tartalmas, hosszú bejegyzést, ha egyszerűen nincsen aki elolvassa. De ha el is olvassa valaki, nem biztos, hogy átmegy az, amit mondani akartam. Persze, néha csak jól esik írni egy három-négy mondatból álló bejegyzést, és megnyomni a gombot, gyakrabban, mindenesetre. (Mefi)

És valószínűleg ez az oka annak is, hogy az utóbbi két hétben borzasztóan elhanyagoltam a billentyűzetet.

A Fábryban Kőhalmi Zoltán, és óriási csalódás a számomra. A mondandójának legnagyobb része ismétlés, szó szerint hozza régi szövegeit, mit szó szerint, hangsúly szerint ugyanúgy.

Ez azért elég kiábrándító, hogy annyi idő alatt (szilveszteri rádiókabaré) nem tudott valami újat összehozni ide, mert azok, akik ismerik a munkásságát, mint én, azoknak ez óriási hiányérzet és tényleg csalódás.

Sajnálom, mert egy igen tehetséges ember, de ismétlésekből nem lehet élni (kivétel talán a Groovehouse meg a TV2).

Sétálok a minap a Nagyvásárcsarnok környékén épp piacnapon, és a Gönczy Pál utca végétől a másik végéig zsúfolásig tömve az autók. A meglepő az, hogy többnyire nem az egymilliós tragacsok, hanem ilyen sokmillás luxusverdák, terepjárók, stb. És bazmeg mindegyiknek az ablakában ott a mozgássérült kártya, hogy rohadjon meg az összes. Ha ez mind igaz, a csarnokban csupa tolószékes milliomosnak kéne pakolászni a kaviárt meg a libamájpástétomot a teszkós nájlonszatyorba, de valahogy nem ez a tapasztalatom.

Én azt tenném, hogy egy büntetőbrigádot járatnék a városban, és az ilyenek lábát, kezét, csontját elroppantatnám velük, hogy valóban szüksége legyen a mozgássérült kártyára.

Természetesen tisztelet a kivételnek.