Tegnap színházban voltunk, illetve inkább úgy mondom, hogy egy kreatív pincében, amit színháznak is használnak. Az RS9 volt a hely, a Cseresznyéskertet adta elő a Budapesti Zsidó Színház csöpp, nagyon lelkes társulata.

Az egész úgy kezdődött, hogy kedves barátom helyett, akivel megnéztük volna az előadást, tévedésből valaki mást hívtam fel telefonon, hogy milyen messze van a megbeszélt találkozási ponttól. Levágtam egy kb. egyperces monológot, meg nem is hallottam mindent teljesen tisztán az elhúzó forgalomtól, de miután kb. elmondtam a kérdéseimet, megszólalt a vonal végén lévő hang, hogy hát szerinte ő nem igazán az, akit én fel akartam hívni. :) Ööööö… szívás. Mindegy, vicces volt, de azért ismeretlenül felajánlotta, hogy ezek után muszáj lesz meginnunk a pertut.

Aztán színház, a pince, egy rövid kávé után, a kedves barátom ismerőseinek bemutatkozás, akik a darab színészei, majd rövid álldogálás után (sok a vendég, pótszékezés) Virágh doktor felismerése a tömegben, aki pajtási közelségben simogat egy műértő fiatalembert, persze csak barátilag. A bevonulás megtörténik, második sor, királyság hely, minden látszik. Igen ám, de nem számoltam azzal az Urál méretű nősténnyel, aki hát hova, persze, hogy elém ül (képzelj el kettő darab Falusi Mariannt meg három darab Rapcsák képviselőt egyben), és látómezőm 99%-át kitakarja. Mindegy, élveztem a rádiójátékot, amit csak az említett atomrobbanás méretű fehércseléd időnkénti parókaigazítása szakított meg (egyébként maga az élőlény úgy nézett ki, mint a nem kevésbé méretes ismert szexipari kizsákmányoló, Chi Chi Larue, a tokája legalábbis a melléig lógott ennek is).

Az előadás maga amolyan izgalmas volt, picit amatőr, de nagyon élvezhető. Semmi professzionalista modorosság, semmi karótnyelt kispolgáriság, csak az emberek álltak ott előttem néhány méterre, és csinálták az előadást. Picit mába nyúló (lila zakó, makkos cipő, kismonológ a csövesek felett elsikló felelősségünkről, stb), de azért a szövegkönyvhöz többé-kevésbé hű vonalvezetés, csak a legszükségesebb díszletek.

A vége felé, amikor az elköltözés van, kicsit szétesik a darab, lehet, hogy a díszletvodka meg a díszletpezsgő az tulajdonképpen valódi, mert egyrész húzogatják rendesen, másrészt az újonnan színre lépő hordárok (a színház technikusai by the way) bazmegelnek egymással meg a színészekkel a nyílt színen, meg ingatják a fejüket. A díszletek konkrétan leomlanak, a fa többször ledől, a szobafal szétszedése akadozik, semmi sem megy gördülékenyen, szóval mintha itt nem menne minden olyan jól, mint az elején, de szerintem kurva vicces.

Anyuka egyébként isteni, kicsit Liptai Claudiásan kurvás, pont ugyanolyan göndör vörös haja van, és gyönyörű, erős hangja, és nagyon jól hozza a nemtörődöm, korabeli ruszki pénzszóró ribkót.

Élveztem a darabot.

Számomra mindig jóleső érzés, amikor a munkámat, a munkám eredményét viszontlátom, vagy bármi módon pozitív visszacsatolást kapok rá. Ez most megtörtént: a word-press.hu oldal egyik tutorialja, amit a tesóm írt, az általam kifundált quicktags.js fájlt használja illusztrációnak. Erre egyrészt roppant büszke vagyok, másrészt örülök, hogy végre sokan megismerhetik ezt a technikát.

Jó érzés látni, hogy egyre többen használják a WordPresst, jó érzés visszagondolni, hogy elsők között fordítottam le magyarra, hogy megismertettem emberekkel ezt a kurva jó kis tartalomkezelő rendszert, talán pici pontként hozzájárulhattam, hogy magyarul is terjedjen, hogy olyan technikák is elterjedjenek, mint az új quicktags (gyűlölöm a vizuális szerkesztőt meg TinyMCE-t), és akármilyen csekély is benne a szerepem, büszke vagyok rá.

Tolom én is a WordPress szekerét. :)

Kaptam meghívót erre az öddologra.

• Ritkán értékelem azokat a dolgokat, amiket pedig a világ legfontosabbjaiként kéne megbecsülnöm. Ezért lehet az, hogy gyakran nem tudok örülni nekik, és nyavalygok, holott egyszerűen csak örülni kéne.
• Úgy kéne már, hogy megtegyem az első lépést egykori családom felé, ami elromlott. Egyszerűen nem tudom megtenni. Pedig aztán egyszer csak késő lesz, és huss, elillan.
• Beszédesnek ismernek, de ki nem állhatok kötelességből vagy udvarias kedvességből beszélni. Hallgatni viszont annál jobban szeretek. Amikor mondjuk két jó ismerős vagy barát beszélget mellettem, az rendkívül jó hatással van a lelkemre, és néha el bírnék aludni a mellettem folyó beszélgetés rám gyakorolt biztonságérzetének köszönhetően. Fura, de így van.
• Néha borzasztóan erősen érzem, hogy képtelen vagyok megvalósítani azokat a dolgokat, amiket elterveztem, vagy megígértem. Pedig nem akarok csalódást okozni, magamnak sem, de néha kiábrándítóan alulképzettnek, ötlettelennek és sivárnak érzem magam, aki semmit sem tud elérni az életben. Ez is furcsa, mert azért már sikerült egy-két nagyobb dobás.
• Rámtör az a gondolat, hogy ilyen örök boldogtalanságra vagyok ítélve, és igazából csak én nem lehetek boldog. Mert mindenki szebb körülöttem, mindenki sikeresebb, mindenkinek ötszáz barátja meg ismeretségi köre van, nekem meg senki, és nekem ez sosem sikerülhet. Pedig végül is de, csak tojni kell a többire.

Gyerekkorom kedvenc csemegéje, a roppant ritka halva. Legalábbis én eddig azt hittem. Annak idején, amikor kaptunk belőle, úgy néztük, mint a kincset, amely most pottyant le az égből. Akkoriban anyám egyik barátnője, Mari hozta, amikor engedélyezték neki, hogy Törökországba utazzon. Onnan hozta a halvát, és nem ám ilyen csillivilli műanyag dobozban, hanem mindenféle jelzés nélküli fém konzervdobozban, amit valami ócska késsel nyitottunk ki, meg is vágta a kezünket, de kurvára nem érdekelt senkit. Ott volt a nyitott konzervdobozban a behabzsolásra váró halva, mi meg amilyen eszközünk csak volt, kapartuk, és ettük a konzervdobozból, ami csak egyszer adatott meg.

Erre vásárolunk a Nagycsarnokban, az Ázsia Bt. alagsori boltjában, és mit szúr ki sanda szemem? HALVAAAAAAA! Na azonnal be a kosárba, ezt letesztelem, talán még el is párállott a szemem, szinte könnybe lábadtam, amikor megláttam. Legalább olyan élmény volt, amint amikor felfedeztem, hogy a Pemetefű cukorka ismét kapható. Szinte visszacsempésződött önfeledt gyerekkorom (kék kisdobosnyakkendő és tagsági könyv, iskolai ünnepségek és táborok, telepi iskola és nagy hintázások a kertben), és amint hazaértünk, azonnal meg is ettem.

Köszönöm Ukrajnának, hogy ismét kaphatok halvát. Nekem sokat jelent.

Azért jó, ha az embernek filmeket jól ismerő barátja van, mert csuda gyöngyszemekre bukkanhat, amiket egyébként figyelemre sem méltatna.

Így volt ez a Faun labirintusa (Pan’s Labyrinth / El Laberinto del Fauno) c. filmmel is, amit vasárnap, zenélés után hazajövet mintegy non plus ultraként hozott ajándékba az internet.

Egyrészt az én személyes imádatom, a spanyol nyelv, amin a szereplők kommunikálnak, mit kommunikálnak, énekelnek, dalolnak, öntik a szavakat a fülembe, mint langyos tejben az olvadt méz, úgy töltik meg azt. Másrészt fantasy, amihez gyerekkorom óta sajátosan szeretetteljes viszony fűz, amikor még legjobb baráti társaságban meséltünk egymásnak ilyen történeteket, de szép idők voltak!

A film maga mese ugyan, de nem gyerekeknek való. Felnőtt mese a világ kegyetlenségéről, de benne van a menekülés lehetősége, a drasztikusan rádzúduló katasztrófák elől. Felnőtteknek, nekünk való film, akik értik, hogy mit jelent a hegyek között búvó kastélyban székelő francoista horda kegyetlenkedése és a partizánok örökös harca, és mit jelent az incselkedő, új, ismeretlen területekre csábító faun mézesmázos hívogatása - amiről kiderül a végén az igazság.

Egy tökéletes film, kiváló alkotás (nem is hollywoodi tömegszar), ajánlom mindenkinek a gyors internet segítségével letöltésre, ÉS ARCHIVÁLÁSRA. Igen, tessék CD-re, DVD-re írni, mert 4-5 év múlva milyen gyönyörű lesz újra megnézni.

Itt a film egyik posztere (forrás: filmbuzi)

5/5

Tökéletes szombat délutáni kikapcsolódáshoz mi sem ideálisabb, mint egy CGI animációs film. Rég láttam ilyet, és először azt hittem, rajzfilm, de leültem, és látom: ezek animált figurkák. A történet maga arról szól, hogy egy házikedvenc patkány gazdái elmennek nyaralni, és otthagyják egyedül a lakásban, csakhogy beköltözik egy csatornapatkány, aki lehúzza őt a WC-be. El lehet képzelni: a kensington-i úripatkány frakkban, életében először a csatornában…

Persze a csatornában van egy patkánylány, aki a csatornát uraló főgonosz béka ellen harcol saját tákolmányú hajócskájával, bla-bla-bla, szerelem, család, barátok, magány, minden feltűnik, aminek ilyenkor fel kell tűnnie.

Roppant jó a meztelen csigák folyton feltűnő kórusa, a francia nyomozó béka (Le Frog) és teamje a pantomimes békával, egyszerűen jó kis animációs film. Nézzétek meg, ha tehetitek.

Volt szerencsém végre a Dreamgirls című filmhez, amit annyira hájpolnak odaát, de már kb. értem, miért. Egyrészt az ottani Megasztár egyik nyertese, Jennifer Hudson énekli a címszerepet, amit isteni jól művel, másrészt a Broadway-en jól bejáratott előadás szinte garantálja a sikert egy populáris forgatókönyvhöz.

A fekete Amerika porból lett sikersztorija ez, a szupersztár drogos nagy kaliber énekes mögé beszegődik a három vokál lányka, de persze többre vágynak. A hangjuk okán nem is minden alap nélkül, de persze ez lelki épülésül szolgáló történetekben mindig úgy van, hogy a legalján kell kezdeni, hogy utána erkölcsi magasságokba érhessünk.

A csajok aztán szépen lassan kinövik a háttérénekes státuszt, és bizony önálló producerrel önálló lemezkiadóhoz szegődnek (hetvenes évekbe érkeztünk, a kosztümök, outfit, frizura fenomenális). A producer persze nem bírja levetkezni a kapitalista beidegződést: az előadóművész nem is ember, hanem a zenét (=áru) előállító szükséges rabszolga. Ez persze számtalan konfliktusban bukik elő, amit rendszeresen meg is énekelnek a lányok (csúcspont: Jennifer a You gonna love me-t énekli ezer százalékos átéléssel, komolyan felállt a szőr a kezemen, imádom ezt hangot!!!).

Aztán persze a lányok között is robban ki némi konfliktus, szerelem, szólók éneklése, stb, majd Effie (Jennifer) kiválik, a lányok újraszerveződnek, aztán élnek tovább úgy tíz évig. Majd a Dreams feloszlik, és fergeteges búcsúkoncertjükön a méltatlanul mellőzött Effie-t is a színpadra hívják, és gyakorlatilag ott mossák le egy helyben - állítom - a teljes magyar könnyűzenei életet a Zenebutikig visszamenőleg - innen is üdvözlöm a Fresh lányok számtalan élő koncertjét, ugye!

Beyoncé Knowles meg micsodát énekel, ó, bár élt volna úgy harminc-negyven évvel ezelőtt, mondjuk Dionne Warwick, Dee Dee Bridgewater meg kb. Aretha Franklin lánykorában, micsoda szuperlatívusz énekesnő lehetne most akkor, nem ez a picsarisza MTV-ribkó!

Emberek, énekeljetek, menjetek koncertekre, hallgassátok a zenét, és gyilkoljatok meg minden vérszopó producert és lemezcéget!

Igen, elérkezett, bátran nevezhetjük történelminek, hiszen lehet regisztrálni a Google szolgáltatásaira! Igen! Bárki!

Mondjuk persze azért bennem van a félelem, hogy most minden prosztó majd regisztrál, aztán jól leterheli a rendszert (jó, mondjuk Google-nál ilyen nyilván nem lesz, van ott pénz), de mégis. Eddig olyan kis zártak voltunk, most meg jön minden gonosz herpeszes Ödönke.