Az csak engem zavar, hogy annak az illatosítónak a reklámjában, amelyik 8-16-32 percenként spriccel, egy lila elefánt mondja a szöveget, akinek a fia egy százlábú?

He?

Ugye mindenki emlékszik arra, amikor minden háziasszony köténye mögül a Sunlicht mosogatószer kandikált ki? Aztán ugye OMO liposystem, meg mittudomén, Henkel minőség. De most nem is erről akartam, hanem hogy apró öröm történt a fürdőszobában, a két hipergagyi és sokat fogyasztó és cserébe legalább alig világító lámpa helyett felszereltünk egy 36W-os fénycsövet a tükör fölé, és hozsánna, megnyílt a mennyek kapuja, verőfény árasztotta el csöpp tisztálkodóhelyiségünket, és tényleg, ragyogás van. Köszönjük, technika, köszönjük fúrógép.

És ez onnan indult, hogy a lámpaszerelmény márkája Sunlite.

Néha annyira így érzem én is:

Amúgy, néha annyira tudnék írni, oldalakat, ide, blogbejegyzés formájában, de egyszerűen nem éri meg. Mert azért tudom, nem érdekel az emberek véleménye, de valahogyan értelmetlennek látok leírni egy tartalmas, hosszú bejegyzést, ha egyszerűen nincsen aki elolvassa. De ha el is olvassa valaki, nem biztos, hogy átmegy az, amit mondani akartam. Persze, néha csak jól esik írni egy három-négy mondatból álló bejegyzést, és megnyomni a gombot, gyakrabban, mindenesetre. (Mefi)

És valószínűleg ez az oka annak is, hogy az utóbbi két hétben borzasztóan elhanyagoltam a billentyűzetet.

A Fábryban Kőhalmi Zoltán, és óriási csalódás a számomra. A mondandójának legnagyobb része ismétlés, szó szerint hozza régi szövegeit, mit szó szerint, hangsúly szerint ugyanúgy.

Ez azért elég kiábrándító, hogy annyi idő alatt (szilveszteri rádiókabaré) nem tudott valami újat összehozni ide, mert azok, akik ismerik a munkásságát, mint én, azoknak ez óriási hiányérzet és tényleg csalódás.

Sajnálom, mert egy igen tehetséges ember, de ismétlésekből nem lehet élni (kivétel talán a Groovehouse meg a TV2).

Sétálok a minap a Nagyvásárcsarnok környékén épp piacnapon, és a Gönczy Pál utca végétől a másik végéig zsúfolásig tömve az autók. A meglepő az, hogy többnyire nem az egymilliós tragacsok, hanem ilyen sokmillás luxusverdák, terepjárók, stb. És bazmeg mindegyiknek az ablakában ott a mozgássérült kártya, hogy rohadjon meg az összes. Ha ez mind igaz, a csarnokban csupa tolószékes milliomosnak kéne pakolászni a kaviárt meg a libamájpástétomot a teszkós nájlonszatyorba, de valahogy nem ez a tapasztalatom.

Én azt tenném, hogy egy büntetőbrigádot járatnék a városban, és az ilyenek lábát, kezét, csontját elroppantatnám velük, hogy valóban szüksége legyen a mozgássérült kártyára.

Természetesen tisztelet a kivételnek.