Semmi, se Heroes, se Desperate, se Prison Break, semmi, nihil van, mi meg rágjuk a körmünket, marad a 24 meg a Grease, meg America’s Next Top Model. Shit.

A 24 egyébként egyre kevésbé tetszik, sablonos, gyerekes, ugyanazok a szituációk uralják, mintha egy százéves krimisorozatot nézne az ember kétezredszerre. Unalom, unalom, sablonok, kitalálható lépések, de még érdemi nem is történt, holott a nap felén túl vagyunk, de Jack természetesen szuperhíró módjára mindent megoldott, kicsit enervált már ez a sorozat.

Ugyan nem kifejezetten gadget, de ez áll hozzá a legközelebb: a Smarin design “Livingstones” projektje a pihepuha párnácskákba oltott természetet és gyermeki játékosságot igyekszik visszacsempészni a lakóterekbe. A többféle kialakításban kapható “élő kövek” vízálló burkolattal is készülnek, így szabadtéri – akár medencébe vagy a mellé – felhasználásuk is megoldható.

Az élő kövek lényege, hogy pont úgy néznek ki, mint a valódi kövek, kavicsok, de ezek egyáltalán nem kemények, sőt! A belsejük puha anyaggal töltött, külsejük pedig szövet, ezért akár ugrabugrálni is lehet közöttük/rajtuk, gyömöszölhetők és dobálhatók, szóval még szórakoztatók is. Emellett a kényelmesek tetszés szerinti kavics-sarkot is kialakíthatnak magunak, azt tesznek a hátuk alá fekvéskor, amit akarnak, hisz számtalan formájú pamutkavics kapható.

Nekem kéne, szerintem jópofa termék.

Link: Livingstones.fr

Egy kedves barátom beváltott ígérete nyomán életemben először került fotoszintetizáló bajtársaink átható füstje a tüdőmbe. Az én tüdőm szűztiszta hörgőcskéi sose láttak még ilyet, amikor általános végén cigiztem, sose tüdőztem le, hát most kellett. Annyira nem volt szar, mint gondoltam, csak szánalmas volt, ahogy pont az első próbálkozáskor kellett megküzdenem az ingerrel, plusz jól is kellett érezni magam. Na a kettőt ha nem is száz százalékban, de azért teljesítettem. Benttartani nem bírtam olyan sokáig, mint ahogy instruáltak (valószínűleg ezért volt a csökkentett hatásfok), de legalább nem hánytam vagy valami – mondjuk nem sokat számított volna, a Duna széles habjai úgyis elvitték volna minden maró gyomortartalmamat. Ráadásul a lépcsőn, ahogy lefelé mentünk, egy ízléstelenül szétkent kutyaszar kényszerített étkezési kultúrám átgondolására, fölfelé meg ugye ugyanez a kutyaszar már egész más megvilágításba helyeződött a füstnek köszönhetően, sőt, az egész lépcső egész más megvilágításba helyeződött, de a lépcsők még visszatérnek.

Pár slukk mindössze, az utolsó előtti után már éreztem, hogy azért a lábaim könnyebbek, a világ picit (picit) azért tágul, és a hajók se olyan betonprecízen haladnak a folyón, ahogy én azt elképzeltem. Fölfelé már jobb volt a kedvem, mondjuk kicsit erősebb hatásra számítottam, biztos túl sokat képzeltem bele, és ennek a beteges elvárásnak megfelelően görcsösen akartam eredményt, holott bazmeg, az is az volt, hogy csak az első slukkot köhögtem ki száz százalékban, a többit, akármilyen csekélyek is voltak, azért igyekeztem lenntartani. Na mindegy, egy apróbb szédülés jelezte a hatást, meg a beszédem lassúbbodása (végre nem hadartam, gondoltam akkor és most is), könnyebb volt a lépés valóban, és a kedves barát is egészen meglágyult, beszédileg és mindenileg, ahogy észrevettem. Mondjuk ha ezeket észrevettem, akkor lehet, hogy nem is működött nálam, de mondom, fogalmam sincs, hogy működik ez, nyilván mindenkinél más, meg ha mondjuk tisztán hasznosítottam volna, akkor tuti kurvára mást éreztem volna, de volnákból nem élünk ugye.

De a lépcsők voltak a legveszélyesebbek mind közül. Fölfelé is már valami más volt a lépcső, mint amit addig megszoktam, de a Kálvin aluljáró lépcsője basszus, az mintha ilyen pokol tornáca, vezetne a fölfelé. Mondjuk eleve oximoron, a pokol lent van, mindegy, de ez a lépcső bazmeg megnyúlt, hosszú volt, és mintha sose akarna véget érni, pedig életemben számtalanszor jártam abban az aluljáróban, akár csukott szemmel is fel tudnék menni azon a lépcsőn, arra jártam egyetemre is, ismerem a villamost, a metrót, a kettő közötti utat, stb, de akkor egész más volt. Ilyen végtelen nyúlós lajtorja lett belőle, és noha könnyűnek éreztem magam, akár egy lépéssel bevettem volna az egészet, nyúlt, csak nyúlt, és nem akart vége lenni. Persze csak az agyamban, a lépcső nem nyúlik mint tudjuk, de akkor azért beszartam. Egy lépcsőtől.

Megfogadtam, hogy legalább azt gyakorlom majd, hogy lent bírjam tartani, és legközelebb hatékonyabb leszek. Ha ezután se lesz semmi extrémebb hatása vagy jókedv, akkor én vagyok a kivétel, és akkor ennyi volt.

Nem megalázó, amikor ismerkedéskor nem úgy értik a mondandódat, ahogy te leírtad, mert csöppet kevesebb a fogadó fél intelligencia-kvóciense, és azonnal leír egy “na, mégegy értelmiségi bazmeg”-gel, majd egy “na csá lépek”-kel?

De az. De tulajdonképpen tojok rá.

Eléggé szokványosan indult a nap, az ébresztés is a szokásos volt, megszoktam, hogy ekkor és ekkor kelek, gyerekkoromban is mindig én keltem először, enni kellett adni az állatoknak. Aztán látszik ám, hogy verőfényes, szép tavaszi napnak alakul ez a március 15-e, hát valami szabadtéri levegőszívást kéne abszolválni.

Mivel a csőcseléket a legteljesebb mértékben el akartuk kerülni csakúgy, mint a politikai jellegű beszédmondogatókat (egyik tizenkilenc…), hirtelen elhatározásból úgy döntöttünk, hogy egyrészt nem főzünk, hanem az aznapra tervezett csirkepaprikás halasztódik másnapra, és a körtéri mekiben bekapunk valamint, aztán irány 61-es villamos Moszkva tér, onnan 56-os, Hűvösvölgy. Szép kis villamosos városnézésnek indult, Hűvösvölgyben is csak egy körülnézés erejéig, öt perc tüdőfrissítésig akartam maradni, majd villamos haza, afféle tisztelet a BKV-nak nap. Aztán mégsem egészen úgy alakult.

Hát először is tényleg hirtelen ötlettől vezérelve vettünk jegyet a gyermekvasútra. Ezt én eleve komolytalannak gondoltam, de amikor az ember kezében ott a jegy, akkor már mégiscsak komoly a dolog. Nosza fel a kis nyomtávú vasútkára, gyerekek rohangálnak mini kallergöncben, Pista bácsit emlegetik, és akkurátusan adják a jegyet (bár ezekből lennének a felnőtt vasutasok is, de addigra ezeknek is megjön az eszük). Üldögélés közben megcsap a dízelfüst, és egész végig ott is marad a nyitott ablakon keresztül, a tavaszi erdő fái és a valóban gyönyörű táj és a Budai-hegység látképe mellett a vagonban tartózkodó túrázókban gyönyörködtünk, mint óvodások, akik egy hét után szülinapot ünnepelve felmarkolnak egy valag cukorkát.

Gyönyörű volt, ráadásul én még életemben nem ültem kisvasúton, pedig lett volna rá néhányszor alkalom, és a hirtelen döntéseket sem szeretem (“üljünk fel rá, naaa”, nem, ilyen nincs, időbeosztás van, timesheet, napi terv, ááá), mégis megérte. Hirtelen volt, jó volt, szép volt.

Aztán János-hegynél leszálltunk, és másztunk kicsit hegynek föl. A levegő valami isteni, az út mellett a fák lélgzetelállítóan keszekusza gyökerei alól kimosta a víz a talajt, és valószerűtlen göcsörtökben ágaztak szerteszét, néma őrszemekként szegélyezve az arra tévedők botorkálását. A természet közelsége rögtön arra csábított, hogy nerd módjára előkapjam kamerás telcsimet, és megörökítsem a zabolátlan napsütést, amint árnyékot vet a fejünkből. Íme.

Aztán hogy ismét csak adjunk egyet a furcsa tömegközlekedési eszközöknek, jegyet váltottunk a Libegőre, és lefelé azzal tettük meg az utat. Hideg volt, a fák még kopárak, de libegni mindig jó! Kellemesen lágy, lassú suhanás, osonva siklottunk a sápadt cserepű házak között, itt-ott már vacsoráztak, egy család hangosan beszélgetett, egy másik meg épp felfelé igyekezett a hegyre, gyalog, szántuk őket.

Végül a benzinfaló 158-as buszra pattantunk fel, vissza Moszkva, majd 4/6-os Combino, haza. Egyáltalán nem így terveztem ezt a napot, apró mászkálást iktattak be csupán, mégis kellemes, nagy-utazós Budapest városnézős, kirándulós nap lett belőle. Mindezt városi cipőben, kordnadrágban (mondom, hogy nem így terveztem), de mégis jó volt. Ajánlom nektek is, felejthetetlen!

Március 16-án meg csináltam új telepítőlemezt, WUHU természetesen, köszönet Spányik Balázs áldozatos munkájáért. Holnap pedig irány vidék, segítünk barátéknak költözködni. Szakadt ruhát, cipőt elő, vár a tavasz!