Hányszor gondoltam én is azokat, amiket Mániákus ír, a nihil, az értelmetlenség, és igen, az érzelmi roncs.

Hasonlók Kuumapoika gondolatai is, a flegma, ide is vegyül egy kis nihil, a továbblépés, az újragondolás lehetőségével.

Érdekesek ezek a bejegyzések, időnként magamra ismerek bennük.

Számomra különleges, fura (pozitív értelemben) figura Mama Cass Elliot. Őrült tehetség, életvidám jellem, hippi, minden, ami a hatvanas évek háborúellenes Amerikáját jellemezte. Itt van egy hihetetlenül duci ember, aki majd kicsattan a vidámságtól, az élettől, és persze mindattól, ami ezzel járt: időnként egy kis cucc, partik, stb. Itt van ez a nagy darab nő, nem vette magára, ha a súlya miatt piszkálták, akkoriban nem volt ez a PC hozzáállás, mit tagadjuk: akkora volt, mint egy mamut. És olyan hang jött ki a torkán, hogy csuda.

Az akkoriban fölfutó vokális folk vezérhajója volt ő, emlékezzünk csak vissza a korszakból pl. a Middle of the Road együttesre, stb. Mama Cass számtalan formációban kamatoztatta tehetségét, míg végül a The Mamas & Papas együttest alakították meg négyen, és küzdötték fel magukat a toplistákra (California Dreamin’, Monday Monday, stb). Aztán jött a szólókarrier: Make your own kind of music - amit a LOST c. sorozat is felhasznált több alkalommal, Dream a little dream of me, és a csúcspont, a londoni Palladiumban vastaps, őrült siker, minden jegy elkelt, élete csúcsa.

És a Palladium fellépésének éjjelén meghalt a szállodai szobájában. Biztos vagyok benne, hogy boldogan távozott. Csodálom Mama Cass-t.

Mama Cass hivatalos oldal, nézzétek végig, a képeket, biográfiát, mindent, ha van időtök. Az életrajzát elolvashatjátok a Wikipedia angol szócikkében.

Érdemes a YouTube-on böngészni, induljatok innen, csomó videó elérhető.

Ez fura, de az utóbbi időben mégis valahogy így van.

1. Sose gondoltam volna, hogy valaha rendszeresen fogok sportolni, erre tessék: futok.

2. Nem voltam egy nagy gyümölcsevő sose, erre tessék: minden nap viszek magammal gyümölcsöt is a napi kaja mellé. Így a kajából is kevesebb kell.

3. Úgy érzem - monjduk ez még ritka, ezt lehetne gyakrabban is érezni -, hogy amit csinálok, a munkám, az tulajdonképpen nem is annyira értéktelen. A tapasztalatok, amiket gyűjtök, nem is érnek annyira keveset.

4. A fentieket se gondoltam volna sose, erre tessék: mégis.

Na úgy néz ki, hogy azért van remény.

Hülyeségben nincsen határ, láttuk már, ahogyan egy nyúl fogazatával varrógépszerűen vágatják fel a leveleket (nyúl levélnyitó), de az állatok munkára fogása egy újabb fejezettel bővült: íme a hörcsög által hajtott analóg iratmegsemmisítő! Garantáltan környezetbarát, az egyszerű motor csak néha kér enni, ráadásul az almot saját maga állítja elő a ledarált papírból, és éjszaka is teljes gőzzel üzemel. Mi kell még a túlórás irodistáknak?

Tom Ballhatchet

Félelmetesen elegáns, hűvösen egyszerű és talán nem is a leghatékonyabb is, de a szépséget nem a hasznosságáért és hatékonyságáért csípjük. Teatojás helyett teacső, a füvet az alsó, fiókszerűen kihúzható rekeszbe tesszük, visszatoljuk, és máris belehelyezhető a forró vízbe. A tea kiázása után az elhasznált füvet egyszerűen kiszórhatjuk. Ha oldódik bele egy kis fém is, ám legyen, legalább némi vaspótlást is kap a testünk.

Utilo “teatojás”

Ha már itt tartunk, akkor érdemes lenne néhány szót ejteni a Cino diótörőről is. Az elmés szerkezet a fizika törvényszerűségeit kihasználva töri fel a dió csontos héját. A csavaró mozdulatoknak hála, minimális erőkifejtéssel hozzájuthatunk az olajos csemegéhez, a dió beléhez, és ezt még akár öltöny-nyakkendő párosban is bátran csinálhatjuk - szemben a hagyományos, rábaszunk a kalapáccsal módszerrel szemben.

Cino dió- és mogyorótörő

És tényleg. Ilyen hajnali fél kettő van, reggel hétkor kelés, és most jöttünk vissza futásból. És igen bazmeg, rezeg a háj, rezeg a háj a hason, a mellen, a lábon kevésbé, mert ott roppant kötött a zsírszövet és nem remeg, hanem - remélem - már alakulgat esetleg izommá, mittudomén.

A futás izzasztó, márpedig az izzadás jó. Az azt jelenti, hogy ég az a kibaszott zsír, ami sok embernek önértékelési problémákat okoz. Mert a média ugye. De a futás akkor is jó. Az ilyen nemcsak társasági esemény, mert a kocogási szünetekben megosztasz ezt-azt, hanem aktív kikapcsolódás, aktív feltöltődés és mondom, nagyon remélem, hogy hosszú távú következményeként a testemből távoznak a nemkívánatos anyagok, úgymint felesleges háj és sporttal kihajtható salakanyagok, és végre határozott lépést tudok tenni egy egészségesebb jövőért.

Mozgás kettőpontnulla.

Először sikerült úgy befesteni a hajam, hogy nem lett az egész arcom összekenve a krémhajfestékkel, és most az intenzív feketét választottam. Életemben talán négy alkalommal volt festve a hajam, pedig egyáltalán nem kedvelem az eredeti hajszínemet. Valahogy úgy éreztem mindig, hogy a természet igazán végezhetett volna legalább ott teljes, jó munkát, hogy feketére engedi nőni a hajam, de nem. Valamilyen meghatározhatatlan színű barna, ezért egyszer kipróbáltam a koromfeketét, attól még a kezem is fekete lett, utána a feketét szilvakék árnyalattal. Tudod, amikor ráesik a fény, kékes árnyalatban pompázik. Hát mint valami bohócrobot úgy néztem ki. Most meg ez az intenzív fekete nagyon tetszik! Valószínűleg még gyakrabban fogom majd alkalmazni, mert tényleg első alkalom, hogy a hajszínem maximálisan tetszik.

Éljen a vegyipar!

Ma rájöttem szokásos zombulásaim egyikének kellős közepén, hogy milyen jó emo lennék, ha úgy egy tizessel lennék fiatalabb.

-Fekete haj? Megvan, bár rövid, ami hiba.
-Vékony testalkat? Na jó, az nincs, de biztos vannak kövér ímók is.
-Világfájdalom? Abszolút, sőt több száz emora elegendő is van.
-Folyton lehangolt és szomorú? Igen.
-Anyuka nem vett kocsit, lakást? Nem, ez is hozzájárul szomorúságomhoz.
-Tetszik a fekete? Igen.

Na, hát akkor egy-két külső jegytől eltekintve emo vagyok. Hűbasszus.

Sziasztok,

több, mint két hetes már a futóprogramunk. Itt volt az ideje, hogy kicsit másképp tekintsünk a testünkre, mint karbantartást és kiegyensúlyozott ellátást igénylő szervezetre, ezért a táplálkozásunkon is változtattunk, illetve a legfontosabb, hogy nagyobb hangsúlyt helyezünk a sportra. Ez például abban is kimerül, hogy egy elég komoly felkészítő futóprogramot kezdtünk el, aminek a végén naponta mindenféle megterhelés nélkül tudunk majd 25-30 percet egyhuzamban lazán futni.

És jó. Úgy érzem, miután hazajöttem, és beálltam a zuhany alá, hogy jó. Hogy átmozgott a combom, és a seggem, ahol a legtöbb háj hatalmasodott el (meg a hasamon), és ha sikerül tartani ezt a rendszerességet (mért ne sikerülne?), akkor az is előfordulhat, hogy évek után végre nem lesz nagyobb a valagam, mint az Északi-Középhegység.

A futáshoz egyébként a lehető legkisebb befektetés kell minden sportok közül: mi a Decathlonban vettünk új futócipőket, mert a régiek eléggé szarok voltak már, illetve ilyen fekete, feszülős nadrágot, ezt a klasszikus futónadrágot, és máris hitelesebb futónak érzed magad és nagyobb kedvvel kezdesz neki a napi programnak.

Futni jó. A futás fél egészség.

Ma reggel hallottam a rádióban, hogy Madonna újabb gyermeket fogad örökbe az afrikai Malawiból. A szegény fekete országban élő gyermekek számára bizonyára megváltás, ha egy olyan dúsgazdag némberhez kerülnek, mint Madonna. Neki azt hiszem van már saját jogon két gyereke meg egy korábbi örökbefogadás szintén Malawiból, és úgy tűnik, újabb jövevény érkezik a Ritchie-Ciccione családba.

Viszont bemondta a hír azt is, hogy az örökbefogadásra elkíséri a popdívát a már meglévő gyereksereg, viszont nem lesz ott a férj, Guy Ritchie. Valahogy fura, hogy amikor a hírt hallottam, tiszta olyan érzésem volt, hogy Ritchie tiltakozásból marad távol ettől az egész hacukától. Olyan “Mit csináljunk ma, faszom? Semmi kokó, és a kabbalaegyház szentélye is zárva?!? Ááá, fogadjunk örökbe egy kissrácot Malawiból!” hangulatom támadt, és ez bennem is maradt egész nap.

Hogy ugyan ennek a gyereknek most kezdődik a mennyország, mindent megkap, amire élete végéig szüksége lesz, de egy olyan érzéssel, hogy őt csak egy vasárnap délutáni szabadidős program keretében vette magához valami ötvenéves nyanya, aki hullámos szőke hajjal énekel, lila tornadresszben keresztre feszítve. Fura.

Azt olvastam valahol, hogy mostanában az a divat a hollywoodi sztárok között, hogy orrba-szájba örökbefogadnak. Unatkoznak, már minden patront ellőttek, most az adoptálások vannak soron (lásd: Brad Pitt és botoxos szájú neje fura vonzalma a távol-keleti bébikhez).

Nem tudom, hogy ezeknek a divat-örökbefogadottaknak valóban a kánaán jön-e el, vagy csak kiégett “szüleik” kapuzárási pánikjának utolsó, szánalmas szalmaszálba-kapaszkodásának melléktermékei lesznek-e. Félek, hogy az utóbbi, de adja az ég, hogy ne legyen igazam. Végül is Madonna meg ezek az amerikai sztárocskák felvásárolhatnák egész Afrikát, ha akarnák.