Csodálatos nap volt ez a szombat, néhány nappal ezelőtt ugyanis megterveztük, hogy piknik kéne a szabadban, és rávettünk még két fiatalembert, hogy csatlakozzanak. Ők hozták az autót és a meglepetés-helyszínt, mi pedig a teljes kajaellátmányt. Annyi volt még az előzetes megállapodásban, hogy szombaton lesz, és Budapesttől legalább egy órás autókázás utántól kezdve lehet helyszínekben gondolkodni, ami egy mező legyen, ahol süt a nap, és lehet piknikezni.

És bejött: hosszú autós száguldozás (kedvencem!) után Északkelet-Magyarország felé vettük az irányt, majd valahol Nagyvisnyó környékén láttunk három vénasszonyt kapálni, akiket egy vénember instruált, miközben bámulta őket, de sokkal fontosabb, hogy még előttük egy alkalmasnak tűnő helyszín látszott feltűnni a dombok mögött. Valóban, visszafordultunk, felhajtottunk az alig kitaposott autónyomokon, és egy gyönyörű, hatalmas tisztásra bukkantunk, mindenütt pitypang, körös-körül dombok, sehol semmi emberi tevékenység, csend, napfény, hihetetlen kilátás. Gyönyörű.

Na le is telepedtünk, pokrócok, stb, elő az elemózsiát, kerültek elő a finomságok a táskák mélyéről. Megettük mindet, majd finom ejtőzés a lágy napfényben, én szép barnás lettem, többiek rákvörösek, viszont jót aludtunk a napon. Kisebb kószálás a dombocskán, majd indulás, és tovább irány Diósgyőr felé.

Megnéztük a várat, hát nem tudom, nem egy nagy szám, 700 forintos belépő után gyakorlatilag semmi különös, vár, kövek egymáshoz igazítva, az ösvények mentén a civilizáció nyomai (értsd: eldobott üdítőspalackok), és valami panoptikum, amit a Miskolci Est K-Európa legnagyobb középkori panoptikumának tart, én annyira nem. Az a hat jelenet azon a kb. 10 négyzetméteren elég csekélyke, kicsit olyan van-itt-egy-kis-hely, mivel-töltsük-ki szerűség, hát raktak bele műanyag babákat meg pedofil papot és lógó faszú boszorkányokat.

Aztán pedig Miskolc, Avas-domb, az valami félelmetes. Én ekkora lakótelepet még életemben nem láttam, hatalmas, lehet, hogy külön megyének számít már. És van ott egy kilátó is, hihetetlenül hiteles retrófíling, tiszta hetvenes évek, műanyag búrák, a székek szövetébe beivódott cigaretafüst, málló olajfesték az ablakon (természetesen zöld), repedezett betonlépcső, farostlemez dobogó és szombatonként flesdensz. Őrületesen kurvajó, és ez nem utánzat vagy divatszórakozóhely, ez egyszerűen ilyen. Itt ragadt az Avason, itt ragadt Miskolcon, ahogy a lakótelep lakói meg a gyártelep. Igazából ez nem is retró, hanem ez maga a valóság, egyszerűen nem szakadt meg a történelem 1990-ben, hanem ment tovább, mintha mi sem történt volna.

Na meg hát a Bükk maga, az gyönyörű. Sűrű erdő, és amikor elhaladtunk a fenyős rész mellet, ami száz méter magas fenyőfákból állt, amiknek az aljuk már elszáradt, mert oda nem jut fény, hát az olyan volt, mint egy életre kelt horrorfilm, vagy az orkok támadása a Gyűrűk urában. Hihetetlen, én még nem is láttam ilyet! A hegy szerpentinjei óvatos vezetésre intenek, mi ilyet nem tudtunk produkálni, de a táj, a természet gyönyörű, nincs rá jobb szó. Szép, lazító, nyugtató, tüdőtisztító, minden, ami szép és jó.

Utána vissza, száguldás megint, majd pedig kimerülés a nap élményeit feldolgozva.

Tök jó kis nap volt, kicsit ismerd meg északkeletmagyarországot, kicsit pihizős nap, igazi szombat.

Odahaza népes tábor gyülekezett minden évben, amikor családunk a következő esztendőre való húsadagot készítette, és leöltük az állatokat, disznót, csirkét, kacsát, hogy aztán megegyük őket (állatvédők, globalizációellenes álszentek kuss, ti is jártok mekibe). Ekkor az, amit a szánkba tömtünk, száz százalékig olyan anyagokat tartalmazott, amikről tudtuk, hogy mi az. Nem ólmozott pirospaprikát, hanem a kertben termesztettet, majd ledaráltat, nem hidrogénezett növényi zsírt, hanem disznózsírt. Ezek azért hiányoznak, itten az iparosodott társadalom kellős közepén az ember nem vehet (piaci rés) igazi, autentikus alapanyagokat és készítményeket. Ezért milyen jó is az, amikor az embernek vannak ismerősei, akik faluhelyről ellátják ezekkel. Én is így vagyok vele, mert tessék csak nézni, mi finomat kaptam:

Ezek mellé persze jár még az igazi töpörtyű, tepertő és egyéb finomságok. Lófaszt a csökkentett szénhidrátba meg a wellnessbe.

Már nem is emlékszem, mit szkenneltem, mert sokkal nagyobb izgalmatt okozott az állatnak a készülék zúgása, meg az elhúzó fénycsíkok, ezért muszáj voltam felnyitni neki a tetejét. Aztán ami itt következett, hát az kész cirkusz volt: először mindenképpen le akarta fénymásolni a saját fejét a nyavalyás, majd szépen ráállt, hogy perverz képeket gyártson saját alfeléről.

Valami ilyesmi:

Majd ha már ilyen ügyesen önarcképet varázsolt magáról, gondolta, nincs elég jó dolga, ezért muszájból a kukát kezdte borogatni.

Még mindig bontják, sőt egyre intenzívebben basszák széjjel a Kálvin teret, és ezzel párhuzamosan megszokott, egyébként valóban jó közlekedési rutinjaink és napi mászkálási helyszíneink erősen korlátozódnak ezen a területen.

Viszont érdekes, hogy a régi 49-es villamost újra cserélték, jaj, csak maradjon is úgy, meg hogy a Cha cha cha még mindig működik, a hajléktalanok is ott vannak, de az üzletek kezdenek már kiköltözni. Hagyó Miklós szerint a Török Pál utca Tötök Pál utca, viszont a vásárcsarnokban korántsem csökkent a vénasszonyok száma.

Ma például egy ilyen munkásember (inkább munkátlanember) egy söprűt fogott a kezeiben, aztán néha meglegyintette, és ilyen tonnás köveket akart a söprűvel (!) egy gödörbe besöpörni (!!), mindenesetre nagy átéléssel imitálta a munkát (!!!). Gratulálunk Swietelsky a hatékony magyar munkaerőhöz! Éljen a tízmillió lapáttámasztó országa!

Furamód eddig mindössze egyetlen helyen barmolták le a “díszburkolatot”, a villamosfeljáróban. De hogy miért pont ott és csak ott, és máshol nem, rejtély.

“Ami közös bennünk.”

Most akkor mindkét reklámpasit megbaszta a Vilmos “azon a bulin tegnap este a Fő utcában”?

Ejha! Hát ezt nem igazán gondolták át, nem volt egy “Vilmos” sem a kreatív tímben?

Vagy keserű.

Úristen.

…

Azon gondolkodom.

Mert száz éve is volt blogom, még HTML fájlokat szerkesztgetve töltöttem fel az első entriket, aztán elsők között freeblog, címoldalon folyton kint voltam, aztán elsők között wordpress, elsők között wordpress magyarítás, stb, stb.

Vagy megszokásból nem-e. Mert összevetve mondjuk akár csak az egy évvel ezelőtti státusommal, betegesen keveset írok. És ez igazából nem tetszik, de kedvem meg nem nagyon van. Pedig már szinte elvárásként támasztom magam felé, hogy legyen blogom, meg hogy írjak, de olyat, mint régen, most úgyse tudnék, és azon gondolkodtam, hogy ez a próbálkozás itt vajon nem csupán a megszokásból eredő furcsa kényszer, aminek az ember évek alatt kialakult rutinként engedelmeskedve átadja magát.

Hogy létezik-e a megszokásblogolás. Hogy az életed része, és idővel alapnak tekinted. Hogy nem mész twitterezni bazmeg, hanem blogolsz. Írsz szavakat egymás után, amik többek mint 160 karakter, és szól amiről akarod. Most például arról, hogy; és milyen gáz, hogy arra a bejegyzésre hivatkozom, amiről épp írok, mindegy.

Hogy feltétlen kell-e blogolni. Persze nyilván nem. Mert kit érdekel. Húsz olvasónál úgyse kíváncsi több erre a szarra, a statisztikára tojok, de hogy van-e belső kényszer. Milyen indíttatás az, ami rávisz, hogy megnyissam ezt a linket és írjak.

Hogy van egy csomó megflaggelt rss cikkem, amiket azért flaggeltem meg, hogy majd ide jól megírom őket. Csak már több, mint kétszáz, és vannak tavaly nyárról elmentettek is, azokról meg már minek írni. Bár sose késő, lásd a Stílus c. rakás szar újság most ír olyanokról, amikről én már tavaly tavasszal ejtettem szót. Úgyhogy lehet, hogy lesz azokból a flagekből még valami, de egyszerűen nem tudom.

És hogy magasról teszek a sablonra, pedig mindig hogy élveztem saját sablont csinálni, meg finomítgatni, meg fordítgatni, most meg a single page indexe tele van angol kifejezésekkel, meg a kommentmező is, és egyszerűen nincs kedvem megcsinálni, pedig régen ez szinte szentségtörés volt nekem. Most meg nem érdekel, pedig kétperces munka. De mégse. Ez a sablon is tiszta hiba, dupla díszítővonalak ott, ahol nem kéne, de egyszerűen túl fáradt vagyok hozzá, hogy megcsináljam. Minden nap túl fáradt. Túl fáradt, hogy rutinból végigolvassam azt a negyvenezer rss feedet, amit fogadok, de valami fura oknál fogva mégsem visz rá a lélek, hogy kitöröljem, mert jaj, félek, hogy lemaradok. Pedig miről ugye. Jaj de messzire vezet ez is megint.

Nem vagyok benne biztos, hogy mit akarok ezzel itt kezdeni.

Az azért vicces, amikor április 2-án a második emeleten még mindig a karácsonyfa tűlevelei hevernek szanaszét a lift előtt meg a körfolyosón, amit kedves szomszédék valahogyan lerángattak, elszórva annak hulló tüskéit. Az pedig még viccesebb, ahogyan a közösségi takarítónőnk szarik a munkájára, ezek szerint. Nem igazán értem, hogy ha én is fizetek közös költséget, akkor mért csak a földszinti bejáratot mossa fel, szerinte ott véget ér a ház és a munkaterülete?

Na jó, nem házsártoskodom tovább.