Beszállt ma egy fiú a metróba, ismerősnek tűnt az arca, de csak másodszorra esett le, hogy egy egyetemi évfolyamtársamról van szó. Meglepő módon Gábor lépett oda hozzám, ezek szerint ő is megismert, majd megbeszéltük, hogy ő nálam csupán egy évvel hosszabb ideig bírta a Fox River (Közgáz) falai között, és – milyen meglepő – ő sem tanár lett. Most vállalatirányítás-menedzsmenttel foglalkozik. Hát nem épp közgazdász tanár… Jót röhögtünk rajta, hogy milyen messzire kerültünk mindketten a kockafejképző intézménytől, majd most este jól bejelöltem wiwen.

És a meglepő az, hogy hét évvel ezelőtt jártunk mindketten egyetemre. Hét évvel ezelőtt.

Jelentem, ma új figurával gazdagodott a táskám, hiszen rácsatlakoztattam Sütit, a birkát. Vagy legalábbis olyan, mint egy birka. Süti plüssállat, vajszínű, szereti az embereket, nyitott a világra és remélem, hamarosan fotón is viszontláthatjátok Sütit.

Tegnap kipróbáltam egy Skype-hoz való internet telefont, handsetnek hívják, de tökmindegy, telefon.

Azt kell mondjam, zsír. Nagyon király, Skype természetesen azonnal felismeri, a készülékről a skype megérintése nélkül is lehet mindent vezérelni, 50 m-ig bárhova mehetek a dokkolóegységtől, és még szép is. Kár, hogy picit drága, mert akkor azonnal vennék én is ilyet, mert a skype jó dolog. Egyrészt ingyen telefonálok a többi skype-ossal, meghát addig, ameddig akarok, és nem mindig kényelmes a számítógép előtt görnyedni a fülhallgatóval meg a mikrofonnal. Hanem fogom a kagylót, beheveredek a kanapéba vagy egy forró fürdővízbe, és cseverészek, cseverészek, cseverészek…

Éljen a technika!

Egyet kell értenem mindazokkal, akik a Heroes utolsó két részét irgalmatlanul fosnak értékelték, mert valóban az volt. Komolyan, amennyire jól indult ez az egész Heroes koncepció, annyira sikerült “elütni” a végét idióta szentimentalista baromságokkal. “Ó ájlávjú Néten”, “ó ájlávjú pítör”, hányinger, ráadásul az a teátrálisnak szánt, ellenben gagyira sikerült zárójelenet hát az minden, csak nem season finale.

Semmi, hősök képességei alig használva, meg mi az, hogy csak úgy leszúrják karddal Sylart, és meghal, holott eddig még soha senki nem tudta megölni, ne mááááár, na persze SPOILER, NE OLVASD TOVÁBB TOVÁBB »

Bevallom, szarul érzem magam, hogy mind a 12 olvasómat – ha ha ha – ennyire elhanyagolom, hogy egy *szott szót nem írtam azt sem tudom mióta, de legalább nem érzem kényszeresnek, hogy blogoljak. Alapvető változások zajlanak, ráadásul izzadok, mint egy ló, és próbálom eldönteni, hogy mit is akarok az élettől, illetve kideríteni, hogy a nyavalyás mit akar tőlem.

Picit több lett az önbizalmam, mióta utoljára írtam. Azt hiszem, jól nézek ki, és igyekszem ezt az önértékelési szintet meg is tartani. Vettem tök jó göncöket múlt hónapban, és ha jön megin fizu, még egy picit bővítem az outfitem, és ez jó. Jól érzem magam tőle, és ha az ember jobban érzi magát, nyilván még több az önbizalma, és könnyebben hoz meg bizonyos döntéseket.

Mint például azt, hogy beenged-e valakit az életébe, vagy sem. Az utóbbi időben megnövekedett önbizalmam hatására például egyre több ember érzi úgy, hogy meg szeretne ismerni, és ebből előtt-utóbb az lesz, hogy egy csomó új embert fogok én is ismerni, és nem fogok ostobán és sután viselkedni, legalábbis remélem. :)

Már csak azt kéne gyakorolnom-megtanulnom, hogy alaposan, és kölcsönös jelleggel tudjam ápolni is a kapcsolatokat. Mert első lépésként, vagyis kialakítani őket, roppant könnyű, de az igazi lényeg, a munka, a kihívás az, hogy meg is tudjam tartani azokkal a kapcsolatot, akik fontosak a számomra, vagy azt szeretném, hogy fontosak legyenek. Itt buktam el egyébként szerintem az előző kapcsolatkezdeményemet is, sajnos.

Ajánlom szíves figyelmetekbe Luca Dirisio új albumát, a La vita e’ strana címűt, arról is különösen a Piange Il Sole és a La Ricetta Del Campione trackeket, fenomenálisak. És elnézést, hogy mostanában az olasz kultúrkört favorizálom, de lehet őket nem szeretni, amikor Mina olyan ajándékkal jutalmazta a világot, mint a Parole, parole?

Ráadásul közeleg a születésnapom, és már ott tartok, hogy le sem merem írni, hogy hányadik. Ijesztő, félelmetes, úristen, már megint közelebb vagyok a harminchoz, mint bármikor máskor, és ez már nem ilyen tinédzser, pláne nem kora húszéves hiszti, hanem bazmeg igen, ketyeg az óra a harmadik x-ig. Legutóbb a 23 és a 24 fordulóján éreztem ilyen ijesztően gyomorszorítót a szülinapom kapcsán, és most megint.