Az utóbbi két hétben kétszer is (!) visszatért az az eset, amikor a korábbi, sokáig működő blogomról került elő egy-egy olvasó. Azt tudni kell hozzá, hogy hosszú-hosszú szünetet tartottam az utóbbi időben, mégis jól tájékozott olvasókról van szó, nagyjából tisztában voltak az időrendi eseményekkel.

Az egyik úgy történt, hogy az Olvasó keresett meg engem egy üzenettel, hogy jé, rámtalált, és én az vagyok-e, aki azt a blogot írta régen. Mondom, igen, valóban az vagyok (még egy olyan emléket is felidézett, amit annak idején precízen megírtam). Telt-múlt az idő, beszélgettünk MSN-en, aztán megkérdeztem, nincs-e kedve fizikai valójában is megmutatni magát – tekintve, hogy blogos pályafutásom alatt nemigen találkoztam hús-vér olvasókkal, hisz csak online kommunikáltam mindenkivel, úgyhogy mindig örülök, ha az Olvasó maga jelentkezik, és kér audienciát. No így volt itt is, és egy nagyon kellemes, normális, jó fej embert ismerhettem meg a személyében, akivel a későbbiekben is szívesen találkozom.

A másik történet még közel sem ért a végére, ott egy ismerősöm említette, hogy van egy ismerőse, aki szintén rendszeres olvasóm volt, és igen, már ez az ismerősöm is egy csomó dolgot tud rólam az ő ismerőse által, aki olvasta a blogom. Szóval elhatároztam, hogy ezt a másik olvasót is valahogy megismerem, ha már ennyit emlegeti az én kedves barátom.

Bevonom az olvasókat is az eseményekbe.

A húsleves az ilyen kreatív koncepció, hiszen az otthon fellelhető zöldségek meg a fagyasztó tartalma éppen elegendő egy kis házi finomság elkészítéséhez. Lássuk, mi a menet.

(Előzmény: ha húsos kaját főzök, el szoktam rakni a csontot fagyasztóba, mert ilyenkor milyen jól jön!)

Szóval a fagyasztóból kiveszek egy-két csontot, meg szokott lenni tiszta (filézett) csirkemell is fagyasztva, azt is. Kell még sok répa, petrezselyemzöld és fehérrépa (gyakorlatilag én ezt is petrezselyemnek hívom), gyökér, két hagyma, három maggi kocka, meg cérnametélt.

Na most a fazék aljára kerül a két fagyasztott csont és hús (fel se kell olvasztani), arra engedek hideg vizet, aztán belerakosgatom a többi. A répákat, gyökeret, fehérrépát megpucolom, hagymának alját-tetejét levágom, a héját éppencsak ledörzsölöm, a zöldet megmosom, és szépen belehelyezem a lábosba. Utoljára belepottyantom a leveskockákat, nyolc-tíz szem egész borsot, majd fakanál keresztbe, födő a tetejére, és alágyújtok.

Csakis kis lángon mehet az egész, sose szabad közepesre vagy nagy tűzre venni. Lassan, szépen elkezd forrni, összefőnek az ízek, az illat már fenséges. Nem kell aggódni a rusnya trutyi miatt a tetején, a végén úgyis leszűröm, másrészt meg eltűnik forrás közben.

Időnként azért érdemes ránézni, nehogy kifusson, de a kis tűz miatt nem fog, elég igénytelen, már ami a főzését illeti. Csak ellenőrzés végett, meg néha meg szoktam fordítani a zöldségeket, és a kilógó rakoncátlanokat visszanyomom.

Hát olyan két óra azé’ kell neki, ez látszani fog a zöldségek puhaságából, meg hogy a hús, csontok teljesen szépen megfőttek, feljönnek a tetejére, és már gyöngyözik a szaft a tetején. Na ha letelt a főzési idő, szépen kiveszem belőle a zöldeket, azokat külön tálba rakom, aztán kiveszem a húst, azt így apró darabokra csipkedem (a csontot itt már ki lehet dobni, megtette a kötelességét), a petruskát is kidobom, az aranyló levet pedig leszűröm. Így szép lé marad vissza, a húsok, zöldek külön tálban, lehet szedni, ki mit szeret. Végül forrásban lévő tiszta vízben a cérnametéltet is megfőzöm, azt is külön tálba rakom, és így gyakorlatilag kaptunk egy finom “mozaik-húslevest”: mindenki szed magának levet, és a komponensekből azt rak bele, amit csak szeretne.

Jó étvágyat!

A tovább után képek is vannak. TOVÁBB »

Ennél nagyobb ellentmondást: taknyos lettem nyáron. Tökéletes influenza tüneteim vannak, manduálim sárgadinnyényi méretre hízva, torkom fáj, köhögök, taknyom-nyálam egybefolyik, fejem szétdurran, szemeim kifolynak. Hihetetlen. Most egy valag gyógyszert szedek, mert nem megfázást terveztem a hétre. Hanem egyebet…

Gyermeki rajongással nyaltam a fagyit a Március 15. téren, amikor a hajóállomásról felfelé lépcsőzve, a lépcső tetején megállít két spanyol, angolul kérve segítséget. Az egyik fekete hajú nő, nagy orral, férfias arccal és bajusszal, a másik barna hajú öreg nő, roppant mediterrán temperamentummal. Mindketten ráncosak, de tökre vicces jelenségek, komolyan, mintha egy Almodovar filmből pottyantak volna elő, Pippa tűsarokban, vagy a Nők a teljes idegösszeomlásból. A hajóállomást keresték. Mi kedvesen odairányítottuk őket, de még hosszú percekig a különleges találkozás hatása alatt álltunk.

Az ember nem minden nap találkozik autentikus Almodovar karakterekkel – szerintünk a fekete hajú ráadásul vagy transzvesztita volt, vagy átoperált.

Vicces vasárnap este a fagyival és a travikkal.

A Disznó, mármint a macska (én néha így hívom, mert olyan kis disznó), birtokba vette a sárga fotelt, és biztos a nagy meleg miatt, de valami nagyon extrém pózba vágta magát. Fölnyomta a hasát, kifordult önnön magából, és még a birizgálást is tűrte. Pedig a hasán nem szokta.

Ha a továbbra kattintasz, vannak még képek. TOVÁBB »