Hát gyerekek, nincs is annál szebb, mint amikor egy pohár kellemes félédes bor mellett az 5.1-ből szól az ABBA (denszingkvííííííííííín), a mosógép halkan duruzsolva mossa a szennyet a Dunába (éljen a csatornázottság!), a macska a nyakadban dorombol, miközben ezt a bejegyzést írod, és közben fő a borsóleves a tűzön.

(Közben tékecsensz, tékecsensz, csenszcsenszre váltott az ABBA.)

((Ja, a macska is váltott: most saját farkát próbálja a levegőben ugrálva, önmaga körül pörögve felfalni. Jé, ilyen gyorsan is tud forogni a macska?)

Az ember felnőtt. 25 éves vagy 42. Mindegy. Fellép egy busz lépcsőjére, a világ taoista nyugalmával leül egy székre, majd amikor a busz közepén egy hétköznapi panelháziasszonynak kinéző szemüveges nő előkapja a karszalagot, átfut rajta a hideg meg a meleg. Arca elfehéredik, idegesen kezd kotorászni a kopottas fekete lakkozott táskájában az ilyen esetekre tartogatott jegy vagy a tizes gyűjtő után kutatva, majd mindenkit fellökve tolakszik a busz vége felé a jegykezelő géphez, ahol már persze rajta kívül még száz ember akarja egyszerre betolni a jegyét a nyíláson.

Nem tudom, ez biztos beteges, de számomra azért megnyugtató érzés, hogy felmutatom a bérletet és kész, ők meg szenvednek. Megalázó nekik az egész helyzet, de én csak mosolygok ezen. Megcsörren a legújabb mobiltelefon, de egy buszbérlet már nem fér bele a költségvetésbe. Persze próbálnak szerepet játszani, gyorsan érvényesíteni a jegyet, aztán jaj, visszatér a világ nyugalma, leül a jegykezelő melletti székre, mintha eleve így tervezte volna a mai reggelt, de nem, én tudom, ő tudja, mindenki tudja, hogy rábaszott, megalázták, én meg csak mosolygok magamban. Én vagyok a valódi taoista nyugalom megtestesítője ugyanis.

Jól van, tudom, lehet szidni a BKV-t, én is szidom, a buszok szétrohadnak, a trolik gyakorlatilag száguldó koporsóként funkcionálnak (tessék egyszer végigülni/állni egy utat az István úton, hetedik kerület), a menetrend hektikus betartása már csak hab a tortán, és a 30-as villamoson nem ritka az emberi ürülék és vér az ülések alatt. Mégis: kell nekem az az izgalom, és stressz, hogy hűbazmeg, ellenőr? Nem kell. Felszállok arra a kurva buszra, legyen már bérletem (vagy érvényesített jegyem ofkorz).

Átlagéletkorunk eleve olyan alacsony, szinte sereghajtók vagyunk Európában, hát még ezzel is rövidítsük a saját életünket? Ne már.

Meg szerintem 2007-ben ciki bliccelni. Én már kinőttem.

Sötétben bukáló ellenforradalmárok, vegyetek bérletet! Nőjétek ki ti is!

Az utóbbi időben egyre gyakrabban találkozom azzal a fogalommal, hogy “megoldás”, “megoldások”. Egy csomó ideig csak lózungnak tartottam ezt az egészet, mert milyen divatos “megoldást” szállítani az ügyfélnek, hú de trendi, bla-bla, marketinges bullshit.

Aztán rájöttem, hogy nem ostobaság, hanem éppenhogy megalapozott csomag az, amiről beszélünk.

Úgy érzem, hogy konkrétan a termékek és a szolgáltatások, mint egy-egy jószág ideje lejárt. Persze nyilvánvalóan a termékek fizikai valójukban (pl. egy tábla csokoládé) és a szolgáltatások szolgáltatás formájukban (pl. banki ügyintézés) nem szűnnek meg, csak átkerülnek egy magasabb “csomagba”, a megoldásokba.

Ez azért érdekes, mert az, aki csak egy terméket akar rásózni az ügyfelére, bizonyára lassú halálra van ítélve. Egy terméket eladni egyrészt nem kihívás – erre szinte bárki képes -, és nem is hosszú távú stratégia. Előre kell gondolkodni, és a bevételeinket lehetőleg hosszú távra megalapozni. Ennek egy jó alapköve lehet a megoldásközpontú gondolkodás, akár termelő vállalatokról, akár szolgáltatókról van szó.

Mert nézzük csak: a megoldással az ügyfél nem csak egy puszta jószágot kap, hanem valami pluszt. Ott van az a kis je ne sais quais, az a kis “nem tudom, mi”, az a kis többlet, az a kis plusz. Ez szerintem azt jelenti, hogy a vállalat rugalmasan reagál bármilyen ügyfélkérésre. Az ügyfél ugyanis valójában nem egyetlen terméket akar, hiszen gyakran fogalma sincs, mit vásárol. Az ügyfélnek van egy problémája, amit át akar hidalni. Az ügyfélnél van egy probléma, egy helyzet, egy feladat, amit meg kell oldani, ami adekvát, testreszabott, egyéni megoldást kíván, amire a megoldás szállítónak optimális, gazdaságos és lehetőleg hosszú távú megoldást kell adnia. Ekkor a megrendelő biztos lehet benne, hogy a problémája hosszú ideig nem fog gondot jelenti számára (mert a megoldásban benne van pl. a hosszú távú felügyelet, karbantartás, stb. is), és tervezhető költségekkel is tud kalkulálni.

Ezért nem jó egy cégnél jelentkező adott problémára mindössze egyetlen termékkel válaszolni, mert az ugyan egyszeri kiadást jelent a cégnek, de az egyetlen, valószínűleg egyszeri költségét tekintve kedvező árú beruházás a jövőben okozhat még kellemetlen meglepetéseket, és akkor a cég nem tudja, kihez forduljon. Mert pl. megszűnt a terméket korábban eladó cég, nincs megfelelő szervíz, stb, stb, stb.

A megoldás tehát egy egyedi igényre, egyedi problémára, egyedi feladatra adott adekvát, optimális és teljeskörű megoldás, tervezhető költségekkel és hosszú távú megbízhatósággal.

A megoldás jó. Gondolkodjatok ti is megoldásban!

Most találtam meg, de még negyvenkettedszerre is szarrá röhögöm magam rajta!