amikor azt mondod, hogy szeretsz valakit. Hanem az, amikor tyúklevest főzöl neki, ha beteg, megveszed neki a kedvenc csokiját, segítesz neki beadni az inzulint, vagy minden nap kikaparod a kakát az alomból. Szemrebbenés nélkül. Sírhatsz azon a kétszáz méteren, míg reggel elérsz a sötétben a metróig, vagy a munkahelyed zárt mosdójában, de azt nem szabad, hogy lássák.

Szerintem ez a szeretet.

Ahogy néhány napja említettem, kilyukasztódott a fülem. Íme.

Koós János 70 éves. Nem mintha érdekelne, de van ez a Kislány a zongoránál című szám ezerkilencszáz-szocializmusból, who cares, és minden tiszteletem a simulékony szövegíróé. Aczél elvtársnak valószínűleg vörös csillagot szórt a szeme (az örömtől!), amikor ezt olvashatta:

“Csókja maga volt a szerelem,
Lángolt, mint a hajnal keleten.
Napfény tűnik így el nyugaton,
Elfeledni én őt nem akarom!”

Azért milyen jó, hogy az új, a hajnal, az élet az keletről jön, a mocskos imperialista nyugat pedig elszívja, eltünteti még a napfényt is.

Mily finom politikai áthallás, a sorsszerű életkép (hajnal, napnyugta) megmásíthatatlan rendje is a hidegháborús világrendet szimbolizálja. Hát kellhet ennél több egy egész politikai tömb (szocialista világrend) agitációs-ideológiai megalapozásához? Kinek kell Marx meg Lenin, amikor még a napot is a nyugat lopja el tőlünk?

Zseniális!

Nahát.

71%How Addicted to Blogging Are You?

Egy ház falának volt támasztva ez a sérült szobor. A csillagos megjegyzés pedig remélem, mindannyiótok számára ismert (a Halló, halló című angol komédiasorozatból származik, ahol a francia ellenállók és a fasiszta ezredesek meg a Gestapo szeretné megkaparintani a Bukott Madonna a nagy didikkel c. festményt.)

kétszázadik bejegyzés a Redbleken. Kicsit kevesebb, mint 12 hónap alatt. Ez van gyerekek, én se vagyok már a régi. Hol vannak már az 1500 bejegyzések feleennyi idő alatt…

muhaha

és fotóztam is egy csomót (hamarosan fel is teszem ide a képeket). Elég húzós hetem volt, megint belecsöppentem egy hirtelen esemény szervezésébe, ami egyébként tök jól sikerült. Egész héten eredményt eredményre halmoztunk a csapattal, szóval egy szavunk sem lehet: királyul végezzük a dolgunkat.

Ennek örülök.

Annak kevésbé, hogy picit el vagyok kenődve (Passiv, fuj), csak megin’ nem tudom, hogy miért. Vannak változások, racionálisan is abszolút pozitív változások az életemben, meglepően sok új emberrel ismerkedtem meg az utóbbi időben (akár munka, akár magánéleti ismeretségre is gondolok), mégis, valahogy nem érzem, hogy: “igen, rendben van, minden tökéletes”. Pedig valóban, még a jövőben is vár rám egy egész csomó, ésszel abszolút pozitív dolog, decemberre már konkrét események vannak, de év eleje is csupa jót tartogat, de ez mind a materialista igényeimet elégíti ki. Azt hittem egyébként, hogy ha ezek meglesznek, majd határtalanul boldog és gondtalan leszek. De nem.

[Zárójel: egyébként egész úton hazafelé (Szfehérvárról) azon gondolkodtam, hogy milyen lehet(ne) egy nagyvárosban, megyeszékhelyen élni, ami nem Budapest. Bele sem merek gondolni inkább, és ezzel nem bántani akarok senkit, aki nagyvárosban él, csak nekünk deviánsoknak biztos jobb BP.]