R.I.P.

Igen, az van ma, mert a lakás ajtaján kívülre került - immár úgy tűnik, véglegesen - korábbi PC-m. Most már nincs visszaút, nincs menekvés, macian lettem.

Véget ért egy korszak. 16 évig tartott (1991-ben volt először számítógépem, egy 386-os.)

Egyesek szerint az emberek 70%-a jottányit sem tud róla, hogyan kell kimosnia a saját ruháit. Nemcsak hogy nem ismerik a mosásra vonatkozó nemzetközi jelecskéket (vasaló, vagy négyzetben egy kör, vagy háromszög áthúzva X-szel, stb), hanem meg sem nézik azokat.

Ennek az égető problémának a megoldására (lásd: nem optimális a víz, mosószer, energiafelvétel, és a ruha is károsodik közben) Samgmin Bae kitalálta, hogy a jelenleg a ruhákon lévő fülecske helyett használjanak RFID (rádiófrekvenciás azonosítós) fülecskéket.

Ez azért jó, mert a ruha direkt tud kommunikálni a mosógéppel, a szárítóval, a vasalóval, és akár a mosodában lévő masinákkal.

Az ötlet egyébként nem rossz, már csak az RFID jelek olvasására képes mosógépet, szárítót, vasalót és mosodákat kéne kifejleszteni.

Hey Gagarin folyamatosan jótanácsokkal látja el a drága olvasókat. Én is felhívnám a figyelmet egy roppant hasznosra a dzserkoffról.

Voltunk Andrissal a körúti California Coffee Company-ban (a múltkori Kálvin téri trip után), mert az Iparművészeti Múzeumban jártunk, és elsétálgattunk a körúton. (Fotók, bejegyzés hétfőn, január 14.)

Na békésen iddogálunk, amikor már az első percben feltűnt nekem, hogy fura, műfajidegen hangot hallok. Nini, egy írógép! - gondoltam magamban, a második gondolatom pedig az volt, hogy én erről már olvastam valamit valahol. Békésen megettük a muffinunkat, megittuk a finom kávét (én mandulás finomat ittam, Andris forró csokit), majd mielőtt elmentünk, motoszkált bennem a kisördög, hogy megörökítsem az írógépes embert.

Fura, mert a fényképezőgépem erőt és bátorságot adott. Mármint felkaptam a kezembe az eszközt, mondom Andrisnak, én megkérdezem az ürgét, hogy lefotózhatom-e, aztán vagy elküld a picsába, vagy lefotózom. Szóval valahogy előbújt belőlem a fotóblogger meg az urbánzsurnaliszta, aztán felmentem. Bemutatkoztam, és megkérdeztem, hogy lefotózhatom-e.

Erre megkérdezte, miért. Mondom, meglepőnek tartottam az írógép hangját itt a kávézóban, a számítógépek között, és szeretném megörökíteni. Erre udvariasan hellyel kínált az asztalánál, megmutatta a felszerelését, mesélt az öreg, japán írógépéről, és a munkájáról. Az asztalán Pelikan hibajavító (nekem is volt, hehe), egy pót-írógépfestékszalag, számtalan kézzel írt papír, jegyzetek, a már begépelt versek (épp a 132. oldalnál tartott, és írólapra írta!), valamint egy kézirat.

Elmesélte a verseinek születését, a gondolatok keletkezését, mesélt Konrádról, a latin nyelvről, a foglalkozásáról (nyomdász), álmairól, egy kiadóról. Mondta, hogy mennyire nem képes a számítógépet megszokni, nem szereti, ezért dolgozik írógépen, mert szerinte az sokkal vizuálisabb is. Egyébként valóban az volt, ahogyan a kész íratokon a hibajavító festék fehérlett, azokon az új gépírás átütött, szóval valóban volt egyfajta bukéja a lapoknak. Aztán rátért a kéziratra, amiről elmesélte, hogy azok nem versek, hanem valami hosszabb, prózaibb mű (ezt vettem ki belőle), és valami világok harcáról szól, főszereplője Bresta, aki a Brezsnyev és Sztálin szavakból született. Itt már kicsit elvesztettem a fonalat, nem emlékszem pontosan, miről is szól ez, de roppant-roppant élvezettel hallgattam. Picit már nehezteltem magamra, hogy Andrist ennyi időre otthagyom, ezért felálltam, lefotóztam, de ő még mindig mondta, mondta, mondta. Ekkor erélyesebben elköszöntem, de a lelkére kötöttem, ha újra itt leszek, meghallgatom, mert szívesen mesél. Azt mondta, gyakran van itt, úgyhogy bármikor.

A tanulság az, hogy érdekes dolog volt odamenni ehhez az ismeretlen emberhez, aki egy barátságos írógéppel bolygatta meg az egyébként tök kellemes kávézó jujdetrendi (szkájpolunk mekintoson wifin?) törzsközönségének világát. Érdekes volt, mert soha életemben nem tettem még ilyet. Fogtam magam (és a gépet), és odamentem. Ennyi. Megkérdeztem, ő meg mondta. Bátorságpróba? Talán.

lettem. Flickr, YouTube, közösségi oldalak, és ezek csak az első fecskék.

Nézzétek csak a tükörgömböt! Szuperkirály! És ott csüng a plafonon!

Macska meg kapkodja a pöttyöket, tiszta idióta :))

Kb. egy éve döntöttem el, hogy majd ha lesz időm, akkor rászánok egy kis időt meg kb. kilencezer forintot arra, hogy diszkófílinget varázsoljak a lakásba. Na most időm nincs, ellenben beszereztem az eszközöket a nagy művelethez. Egy gömb, egy forgatómotor, két lámpa, két színező, egy konnektor és némi kábel.

A legjobb barátod ez esetben egy erős fúrógép, amely hasítja a falat, mint forró kés a vajat. A gömb felfúrása a kihívás, mert egyrészt koszol a fúrás, a szemedbe hull a por, másrészt fölfelé sokkal nehezebb dolgozni, kábelezni, mint mondjuk vízszintesen vagy a falon. Mindegy, végül sikerült.

Ezt egy olyan röpke négy óra alatt sikerült a nulláról kezdve felcuppantani a plafonra meg a falra, de baszki, megérte.

A legjobb egyébként, hogy a gömböt egy teljesen hivatalos fali kapcsolóval lehet bekapcsolni, szóval nem is gány munka, hanem teljesen kényelmes. Annyi a hátrány, hogy a lámpákat egyenként kell bedugni, de istenem. Vállalom.

Komolyan, tiszta házi planetárium! :) Nagyon szép! (Ja, a macska imádja a falon futkározó fénypöttyöket!)

Hamarosan buli lesz. :) Belépés csak autentikus jelmezben!

Egyelőre kétbejegyzéses a Vendetta blog, de tessék végigelmélkedni néhány percet a Kié a Blaha? című bejegyzésen. Érdekes, hogy nálam is több emberrel, több beszélgetésben is előkerült a téma, és kivétel nélkül mindenkinek kinyílt a bicskája.

Tanulság: az, hogy kinyílik a bicska, kevés. Tessenek használni, mint a tizenéves késelő. Üdvözlet az Európai Unióban, Románia!