Úgy látom, néhányatokat meglepetésként ért ez a vacsoracsatás videjó vagy pedig sajnos a feedolvasótok nem hozta be a filmet.

Akkor tehát mégegyszer: megtekinthető, ha erre a linkre kattintotok.

Lehet ám szivecskével jutalmazni, ha tetszett!

Volt ez a hír valamelyik nap, hogy az Axel Springer bevezette a “teljesítménybért” az újságírói között. A havi fizetésükért immár mérhető teljesítményt produkálni kényszerülő tartalomipari szakmunkások ezentúl havi 75 flekk kötelező anyagot kell, hogy leadjanak.

Ezt ráadásul kollektív szerződésben is rögzítették, a szakszervezet csóválta ugyan a fejét (“nem értett egyet az intézkedéssel”), de hogy, hogy nem, csak bekerült a szerződésbe.

Ezt a fajta kiadói mentalitást persze lehet vitatni, lehet pro és kontra érveket is felhozni, de most itt nem ez a cél.

Hanem az, hogy ebből kiindulva kísérletbe szeretnék kezdeni: kipróbálom azt, hogy én tudom-e teljesíteni az Axel Springer tervszámait. Van némi realitásérzékem, sztahanovista sem vagyok, tehát tudom: a tervet nem fogom kétszáz százalékokkal túlteljesíteni, tekintve hogy 75 flekk az kb. 135 000 karakter.

Nem is az a cél, hogy pontosan meglegyen a 135 000 karakter, csak kíváncsi vagyok, hogy milyen érzés lehet annak fényében dolgozni, hogy ennyi kibaszott betűt mindenképpen le kell adni hó végére.

Így a kísérletem 30 napot fog felölelni: március 1-től március 31-ig. A végén majd készítek összefoglalót is róla.

(Csak elgondolkodtam rajta közben, hogy ennyi anyagot úgy tudok írni, ha minden nap 4500 karaktert írok, ami egy kb. két A4-es oldalnyi átlagos eloszlású, kép nélküli nyers szövegnek felel meg. Hm. Lehet, hogy már a második nap gyűlölni fogom az egész rendszert, de akkor majd jót röhögtök legalább.)

Nem bírok járni. A múlt hét csütörtöki (!) láb nap után szombat volt az első krízis, a blogtalis fiúkák is láthatták a szenvedelmemet.

Ehhez képest kedd van, és még mindig nem bírok felegyenesedve ráállni a lábaimra. A jobb mondjuk már egy fokkal jobb, a bal még mindig fáj. A vádlim bedurranva, irgalmatlanul fáj, birodalmi lépegető módban tudok csak lassan előre haladni.

Kenegetjük, pihentetjük, egészen egyszerűen nem is tudok mást csinálni, mint megvárni, míg elmúlik. A ma esti edzés értelemszerűen ugrik, hiszen: nem tudok elmenni a konditeremig bazmeg! Még ha el is tudnék: a terem az első emeleten van…

(Gy.k.: lépcső…)

Nagy méretben érdemes nézni. :)

Az új státusz pedig az, hogy már járni sem bírok, csak kripli módban. Ennek sajnálatos módon tanúi lehettek kedves vendégeink a mini-blogtalinkon, szombat este.

Csak birodalmi lépegető (vagy pedig vén trottyos) formában tudom egyik lábamat a másik után rakni, de mindenképp csak kicsit behajlított térdekkel.

Azt hittem, a múlt héten már végre leszámoltunk ezekkel a fájdalmakkal, de nagyot tévedtem.

Cserébe nem tudom elhagyni a lakást, hát filmezős vasárnapot tartottunk: a The Box (szánalmasan szar, nem is adok értékelést mert értékelhetetlen) után a Chéri című filmbe tekintettünk bele, és Kathy Bates ellenére is sajnos a 35. perc után abbahagytuk azt is.

Aztán újdonságként a Spartacus: Blood and Sand c. sorozatot kóstoltuk meg, ami meglepően finom. Újszerű, sok a digitális technika benne, a fröccsenő vér, a baszás, a gyilok, és nagyon képregényes. Nekem nagyon tetszik ez a fajta megközelítés, és bár még csak az első részen vagyunk túl, nekem egyelőre nagyon bejön.

Aztán két rész Vampire Diaries, de már alig várom, hogy a következőbe is belekezdjünk, mert egyre több a bonyodalom!