A közelmúltban felmondtam egy korábbi cégemnél, mert új munkám lett, és a napokban leültem a korábbi közvetlen főnökömmel egy sörre.

Na és ez nagyon jó volt. Fontos, bizalmas és személyes információkat osztott meg velem, cserébe pedig én is. Elmeséltem neki, hogy mi motivált a munkahelyváltásban, elmeséltem neki, hogy a korosztályom, a huszonéves korosztály mennyire fontosnak tartja a piaci fizetést (nem pedig azt, amit a főnök “piacinak” gondol…), és nagyjából végigmentünk a közösen töltött hónapokon.

Büszke vagyok rá, hogy vele dolgozhattam, egyik mesteremnek és példaképemnek tekintem, és nagy tisztelettel és szeretettel gondolok rá a további életemben is. Az egyik olyan ember a cégnél, akiből milliószám kéne mindenhova, mert tökéletes szakember és jó barát.

Rossz volt őt magára hagyni ezzel a helyzettel, hogy elhagytam egy ilyen kritikus helyzetben, de megértette, hogy akkor az adott élethelyzetemben ezt a döntést kellett hoznom. Azt mondta, hogy valószínűleg ő is ezt hozta volna meg a helyemben.

És ebből jöttem rá, hogy mennyire fontos a kommunikáció, a visszacsatolás, a beszélgetés. A “nagyfőnökkel” ilyesmit el sem tudtam képzelni, mert ő egy fafejű tuskó (nő), de szerintem fontos, hogy a munkahelyi problémák vagy örömök “megosztódjanak”. Ha probléma van, akkor pedig akár még mediátort is célszerű bevonni, akinek sokkal nyíltabban és őszintébben lehet nyilatkozni, mint közvetlenül a nagyfőnöknek, ahol már eleve az ő elvárásai szerint válaszolsz bizonyos kérdésekre.

A kommunikáció pedig fontos. És lásd: kettő pohár sör mellett kötetlenül tudtunk megbeszélni olyan dolgokat, amiket az egy év közös munka alatt sok ok miatt nem tudtunk. Jó volt ezeket megosztani, bizalmasan, egymást között. Gondolkodtam rajta, hogy változtatott volna-e mondjuk ez valamit a döntésemben (nagyon valószínű, hogy nem), de az eredmény, a “fellélegzés”, a közös érdek és gondolkodás nagy terhet vett le a szívemről, hogy olyan ember volt a közvetlen főnököm, akire bármikor bárki előtt büszke vagyok.