Az ember felnőtt. 25 éves vagy 42. Mindegy. Fellép egy busz lépcsőjére, a világ taoista nyugalmával leül egy székre, majd amikor a busz közepén egy hétköznapi panelháziasszonynak kinéző szemüveges nő előkapja a karszalagot, átfut rajta a hideg meg a meleg. Arca elfehéredik, idegesen kezd kotorászni a kopottas fekete lakkozott táskájában az ilyen esetekre tartogatott jegy vagy a tizes gyűjtő után kutatva, majd mindenkit fellökve tolakszik a busz vége felé a jegykezelő géphez, ahol már persze rajta kívül még száz ember akarja egyszerre betolni a jegyét a nyíláson.

Nem tudom, ez biztos beteges, de számomra azért megnyugtató érzés, hogy felmutatom a bérletet és kész, ők meg szenvednek. Megalázó nekik az egész helyzet, de én csak mosolygok ezen. Megcsörren a legújabb mobiltelefon, de egy buszbérlet már nem fér bele a költségvetésbe. Persze próbálnak szerepet játszani, gyorsan érvényesíteni a jegyet, aztán jaj, visszatér a világ nyugalma, leül a jegykezelő melletti székre, mintha eleve így tervezte volna a mai reggelt, de nem, én tudom, ő tudja, mindenki tudja, hogy rábaszott, megalázták, én meg csak mosolygok magamban. Én vagyok a valódi taoista nyugalom megtestesítője ugyanis.

Jól van, tudom, lehet szidni a BKV-t, én is szidom, a buszok szétrohadnak, a trolik gyakorlatilag száguldó koporsóként funkcionálnak (tessék egyszer végigülni/állni egy utat az István úton, hetedik kerület), a menetrend hektikus betartása már csak hab a tortán, és a 30-as villamoson nem ritka az emberi ürülék és vér az ülések alatt. Mégis: kell nekem az az izgalom, és stressz, hogy hűbazmeg, ellenőr? Nem kell. Felszállok arra a kurva buszra, legyen már bérletem (vagy érvényesített jegyem ofkorz).

Átlagéletkorunk eleve olyan alacsony, szinte sereghajtók vagyunk Európában, hát még ezzel is rövidítsük a saját életünket? Ne már.

Meg szerintem 2007-ben ciki bliccelni. Én már kinőttem.

Sötétben bukáló ellenforradalmárok, vegyetek bérletet! Nőjétek ki ti is!