Folytatódott privát oszkárdíjjelölt filmünnepünk, ezúttal a Blood Diamonds c. alkotást vettük górcső alá. A lényeg ugye, hogy sierra leone-i revolucionisták gyilkolják az egyébként meseszép ország lakóit a polgárháborúban (nem mellékes szempont persze az sem, hogy az ország tetemes gyémántbevételeire rátegyék a kezüket a maguk barbár módján). A romantikus, kissé csöpögős végkifejlet persze ad némi reményt (hope), meg hitet (faith), hogy igen, lehet jobb a világ, de ehhez egy darab újságírónő meg egy darab gyémántbányás túlélő és egy jólelkű gyémántcsempész bizony azért kevés.

Tarkólövések sorozata kell ide, mindenkit, aki saját országában civil testvéreit öldösi halomra, azt bizony a gyehenna tüzében kell elégetni – vagy napalmban. Ízlések, pofonok.

Furamódon megint Leonardo DiCaprio a főszereplő, úgy látszik, ez az ő szezonja (lásd: A tégla), szerintem jól teljesít. A történet meglepően hiteles, az előadásmód meglehetősen barbár és brutálisan kegyetlen, de igazán nagy revelációk nincsenek benne. Persze amikor látod, hogy a forradalmisták gyerekekkel lövetik agyon a saját népüket (asszonyokat, gyerekeket, öregeket vegyesen), akkor elgondolkodsz az ember által még kitalálható legkegyetlenebb mészárlási és kínzási technikákon, és ezeket egyenként lefuttatod az összes forradalmista barbár kutyán.

Afrika egy sajnálatosan elhanyagolt óriási része a Földnek, pedig mily gyönyörű. Mennyi minden származik onnan (lásd: ember), és mégis, mennyire tojunk az egészre. Csak a gyémánt kell meg a rabszolga. Nekünk is persze csak a pofánk jár.