Andris meglepett azzal, hogy elvitt a Budapest táncbajnokságra, amit Tökölön, a Sportcsarnokban rendeztek.

Hosszú bejegyzés jön, kattints a TOVÁBB-ra!

Persze nyilván mindenkinek ismerősek ezek a táncversenyek, én is láttam csomó Savariát a Duna TV-n, meg biztos mindenki látta a Kötelező táncok c. német filmet (ha nem, tessék megnézni!). Azért volt bennem némi fenntartás a téma iránt, nekem ez nagyon új és ismeretlen világ.

Aztán elszállt az egész.

Megérkeztünk Tökölre, HÉV-vel, amit majdnem lekéstünk, mert beugrottunk kajáért meg innivalóért, aztán futólépésben baktattunk a megállóba. Ott találkoztunk Judittal, akit Andris ismer, mert szintén táncos, úgyhogy ők jól kibeszélgették magukat. (Andris eleve imád és tud is beszélgetni, én azért nagyobb kihívásokkal küszködöm az élő, beszélt kommunikációban.) Én majdnem elaludtam a HÉV-en, mert olyan romantikusan, lassacskán zötykölődött (egy óra az út, dzsíííííííííííízösz), de valami huligán kölök hozzábaszott egy kavicsot a szerelvényhez, arra felébredtem. Ha mondjuk betöri az ablakot, és meggyilkol vele valakit, az szép lett volna. Remélem, egyszer elüti egy vonat, és mindkét kezét levágja, ha már azzal szórakozik, hogy vonatokat dobál kővel.

Szóval megérkeztünk, a Sportcsarnok kettő perc járásra az állomástól. Kiperkáltuk az 1500 forintos belépőt, kaptunk Tibi csokit, és máris bevettük magunkat a csarnokba. Még a gyerek számok mentek, addig a fölső karzaton dumcsiztunk, de aztán Andris ismerősei szereztek nekünk helyet lent, az első sorban, szóval leköltöztünk.

Egy kisebb, negyven perces csúszásba torkollott az esemény, de sebaj, kezdődtek az ifi meg a felnőtt számok, ezeket már tényleg élvezet volt szemlélni. Ráadásul tök közelről. Teljesen más, mint a tévében, ahol az operatőr szemén keresztül látod a világot, itt meg közvetlen közel suhannak el előtted izgatott lánykák félig kész sminkben, félmeztelen fiúk, kezükben sötét öltönnyel, vagy a barnítókrémmel idegesen rohangáló édesanyák, egy óbégató nagymama társaságában.

Rögtön belecsöppentem a varázslatba. Tudod, az a fura bizsergés, ahogyan ott szaladgálnak hátul a csoda ruhákban a fiúk-lányok, akik majd hamarosan a parketten fogják a legjobb tudásukat adni. Az izgalom, az izzadság, a feszültség ólomsúlyú fátyla lengte be az egész teret, meg a barnítókrém fura szaga. :)

Vicces volt az egész szituáció. Ugye a nyalka fiúk, a hétköznapitól mondjuk hihetetlen módon szokatlan outfitben, hajban, sminkben, a lányok úgyszintén. A ruhák mondjuk gyönyörűek voltak, ráadásul ezek a táncosok papírvékonyak, a testük arányos, semmi felesleges zsír, viszont semmi felesleges izom sem. Olyan tökéletesen alkalmazkodott a testük a tánchoz, hogy egyrészt tök jól álljon rajtuk a ruha, másrész ne kelljen felesleges izommunkát végezniük - az idő és energiaveszteség, gondolom.

Andris azt is megosztotta velem, hogy a magas emberek nem jók (latin) versenytáncosnak. Az ő tagjaikat ugyanis sokkal nehezebb kordában tartani pl. egy gyors mozdulat közben. Hiszen képzeljünk el egy hosszú kart például: egy pörgésnél csak a centrifugális erő sokkal nagyobb, mint egy rövidebb kar esetében, tehát nyilván hosszabb ideig vinné a lendület. A magasabb, nyurgább emberek inkább a standard kategóriában remekelnek, hiszen ott egy elegáns tánc egy magas emberrel még szebb, mint egy alacsonyabbal. És tényleg: sokkal kevesebb volt a latinban a magas fiú-lány.

Az is érdekes volt, hogy a fiúk feneke helyenként jobb volt, mint a lányok popsija, és engem különösen lenyűgözött a hajuk. Mármint a fiúk haja. A lányok haja gyönyörű volt, szokásosan gyönyörű, amit az ember mondjuk egy estélyen vagy szalagavatón is láthat, de a fiúkén szerintem annyi kence meg fice volt, amennyit én egész életemben nem használok el. :) Tökéletesen lelapított, latinimitátor hajak, csillogás, glamúr, érdekes volt. Na és a sok-sok barnító, a lányok töménytelen módon bekenték magukat vele, de úgy látszik, a srácok ebben sincsenek lemaradva: homloktól nagylábujjig mindenki furán barna volt. Optikailag nyilvánvalóan rásegít a dologra (lásd: testépítők bronzosítása), kiemeli az izmokat, de úgy láttam, egy-egy fiú és lány kissé túlzásba vitte. Pont a nagy kedvencem, a fehér rojtruhás lány kent szerintem kicsit többet magára, és egy kicsit már ZÖLD volt, nem is barna. :D

(Azon gondolkodtam végig, hogy mennyit is hogyan kéne edzenem, hogy legalább a seggem ilyen szép és formás legyen. Irigyekem, na.)

Különösen a fehér rojtruhás lány tetszett, illetve a ruhája, ami szerintem zseniális volt. Volt is egy kis balesete, kifeslett néhány rojt, és összegubancolódott, de rutinosan megoldotta: letépte őket és kész. The show must go on, ugye. Egyébként is le voltam nyűgözve a ruháktól, a kreációk egyediségétől, és volt olyan is, amit kicsit nehezen bírtam feldolgozni, de azért mégis tetszett. Szóval minden tiszteletem a szabóké/varró(nő)ké, akik ezeket összeállítják a táncosoknak.

Volt egy csomó páros, aki standard és latin kategóriában is indult, így roppant érdekes volt néha ugyanazt, ugyanazokat az arcokat látni előbb lélegzetelállítóan gyönyörű, elegáns estélyi ruhában keringőzni, majd barna/zöldre kenve izgalmasan szexi aligruhákban domborítani a csábító latinokban.

Meg az ütközések. Gondolom, milyen éles lehet az egész verseny a tánciskolák között, meg nyilván a párok között. Egy-egy ütközéskor tapintható volt a feszültség két páros között, de különösen akkor, amikor az egyik páros lánytagja a másik lány ruhája alatt megbújó, de egyébként hátrafeszített lábában irgalmatlanul megbotlott. Az az arc elég beszédes volt. Asszem a “dögölj meg te hülye kurva” a legfinomabb, amit e helyütt elmondhatok. Egyébként a többség a “tervezhető” összeütközésekre elegánsan felkészült. Amikor látható volt, hogy a párok egymáshoz közelednek, valahogyan “tudták”, hogy itt esemény lesz, és ahol az ütközési pont várható volt, ott mindketten leengedték a kezüket, behúzták a lábukat, stb, így nem vesztettek lendületet, folytathatták a táncot, miközben tökéletesen elegánsan nem érintkeztek a másik táncossal, nem akasztották meg egymást. Ez tök érdekes volt.

Ja igen, és Judit, akivel a HÉV-en futottunk össze, megkérdezte, hogy én is táncolok-e. Ezt, úgy gondolom, bóknak kell tekintenem, ezért szelíden rámosolyogtam, majd elárultam, hogy nem, én bizony inkább fotózni jöttem ide. Bizonyítékul megmutattam a felszerelésemet, mire felcsillant a szeme, és megkért, hogy akkor őket egész nyugodtan fotózzam (a 154-es páros). Természetesen megígértem neki, hogy így lesz, és így is lett. Csomó képet csináltam róluk, és már el is küldtem neki.

Azt mondta egyébként, hogy ez teljesen meglepő, hogy nem kérek ezekért a fotókért pénzt, mert az úgy szokott lenni, hogy odajönnek a fotósok egy-egy ilyen versenyre, lefotózzák azt, majd felrakják a saját oldalukra a jól lekicsinyített képeket, atomra vízjelezve, és a táncosok kiperkálhatják azokat, amelyeket szeretnék megkapni. Itt kicsit elállt a lélegzetem, majd önmagamban ígéretet tettem magamnak, hogy ha csak rajtam múlik, letöröm a fotóshiénák bizniszét. Szarházi dolog szerintem ez, de hát aki ebből él, az legyen ettől boldog. Én sose kérnék pénzt a fotóimért, kurvára nem vagyok olyan szinten, ráadásul élvezem, hogy fotózhatok. Gyakorlásnak, hobbinak kiváló, olyan boldog voltam, hogy volt célja az egésznek, mármint hogy volt konkrét kérés, hogy fotózzak valakit. Időtlen idők óta próbálok élő embert találni arra, hogy fotózhassam, erre tessék, a ráckevei HÉV-en megkérnek rá. :) Bingó. Na szóval ha fotózni kell, csak szóljatok.

Úgyhogy szuperül éreztem magam, be is lengettem Andrisnak, hogy szeretnék még többször is menni bajnokságra, sőt, kapacitálom, hogy minél előbb kezdjen ő is versenyezni, hogy fotózhassam őt is. (Egészen véletlenül az exem is táncos, igaz, ő már nem versenytáncol néhány éve. Hm.)

Ja és kell egy teleobjektív. Sürgősen.