Találkoztunk ismerősökkel is (bloggerekkel és nem bloggerekkel is), meg új arcokkal is, Captainnel is váltottam néhány szót, végre kiderült, ki SPF, további blogokat is sikerült “beazonosítani”, iszogattunk is kicsit, szóval jó volt.

Sajnálom, hogy kissé klikkesedett a társaság, de azért érdekes benyomásokkal távoztunk.

Nagyon érdemes volt elmenni, a pécsi kulturális főváros keretében nevetséges 2000 forint volt a jegy. A Nemzeti Színházban volt, ahogy láttam, eléggé teltházas volt, bár voltak olyan arcok, akik mintha nem tudták volna, hogy hol vannak, vagy hogy miről szól Ennio Marchetto.

Mi mindenesetre a második sorból végigsikoltoztuk és tomboltuk az egész előadást, voltak a nagy kedvencek, Whitney Houston, Edith Piaf, Madonna, stb. Beszarás jó volt, ha tehetitek, nézzétek meg élőben, óriási varázslat.

És persze a kedvenc részem, kíváncsi leszek, lesz-e most is:

Akkor tehát mégegyszer: megtekinthető, ha erre a linkre kattintotok.

Lehet ám szivecskével jutalmazni, ha tetszett!

Nagy méretben érdemes nézni. :)

Csak ajánlani tudom.

Trailer

És végül, for your viewing pleasure, egy kis eredeti Julia:

Pont, mint 28 éve, 1981-ben, amikor kipottyantam a világra. Az is szerda volt. Csak azt nem tudom pontosan, hánykor, mert ez nem derült ki még eddig, és szerintem már nem is fog.

Azóta eltelt, lám, egy csomó idő, keresztülmentem egy csomó dolgon, és még egy másik csomó dolgot elértem az életben. Azt hiszem, ún. boldog vagyok. Legalábbis asszem, mert azért nem nagyon van fogalmam konkrétan, hogy az milyen, de valami ilyesmi lehet. Van párom, vannak csodás barátaim, akikért tűzbe tenném és fordítva, van egy jó munkám, van Gomez, és vannak jó csomóan, akiknek ez nem tetszik, tehát van alapja, ezért megpróbálják lerombolni ezt vagy bántani a környezetem. (Na, ezeknek inkább anyukájuk, aki a sarkon álldogál.)

Ma pedig nem lesz buláj, ma csak nyugizós összebújás lesz, és TALÁN lesz valami hétvégén, mert a lelkemre kötötték, hogy én nem tudhatok semmit. Titkosz. :) Talán lesz valami, talán nem. (De azért remélem, igen!) Úgyhogy a biztonság kedvéért azért készülök a hétvégére, mert a háttérben azért érzem, hogy itten a Citrom Nővérek mozgatják a szálakat.

Természetesen szívószállal.

És – nagyon őszinte vagyok – NEM kár érte.

Na holnap reggel a kétperces ébredés után meg kell főzni a tesómék ebédjének maradék részét, aztán ők délre jönnek. Na ez után nincs megállás, este a blogtalira nézünk be, de nem maradunk sokáig, mert Klariszék jönnek megenni az ebéd fennmaradó részét, és ki tudja, lehet, hogy még egy kis éjszakai fürdőzés is bejátszik. A fincsi meleg vízben ebben a kurva hidegben.

Vasárnap ismét kétperces ébredés, aztán nekem kéne még kondizni is menni, meg két barátommal is összefutni, úgy, hogy vasárnapra kemény viharokat jósolnak okosék. Meglássuk.

Már csak aludni kéne valamikor :D

Tele volt a hely ugyanis, abszolút hering effektus, és tényleg, az összes alteregós elem beszivárgott. Ami azért rossz, mert pikkpakk tönkrevágják az egészet. Ezt a bulit PONT NEM nekik csinálták, hanem éppen egyféle alternatívának a többi kommerszbuli mellé, erre tessék. A “különbözőség” (mi másfajta buli vagyunk!) marketingje beérett, és immár önbeteljesítő jóslatként saját vesztét okozza.

Mert átjönnek a kommerszbulisok, mert ők is “különbözni” akarnak, megmutatni magukat egy Brutkón, mert az sikk (vagy legalábbis azt hallották), csak ezzel azt érik el, hogy azok, akik korábban valóban azért jártak oda, mert ez volt A Brutkó Diszkó, és azt az alternatív hangulatot szerették, amit árasztott, azok szépen lekopnak. Mert nem akarnak még egy altert.

Na mindegy, annak ellenére glamúr szombat este volt, előtte szokásos alapozás a kedves társasággal, majd együttes átvonulás a Trafóba. Ott aztán számtalan régi ismerős, kedves és nagyon nem kedves ismerős felismerése, a nemkedvesek látványos ignorálása, a kedvesekkel egy-két szót váltás is. Tincitánci, iszogatás lájtosan, majd műbalhé után kivonulás. Csak ahogy szoktuk.

Meg az, hogy az egész lakást kitakarítottam, Gomez egy éves, őt is megfürdettem, ne menjen már koszosan át a felnőttkor kapuján. Este Brutális Diszkó, előtte alapozás egyre dagadó (létszámú) baráti társasággal, szóval szép kis nap van máma is.

Ma este meg meglátogatjuk az öreg kecskéket. :)

A végcél az, hogy nekünk is legyen olyan videónk, amit Stevie csinált a barátaival: Lilly Allen ‘Fuck You’ számára vágtak össze saját videót.

A feladat:

1) jelentkezz, hogy résztvennél a nagy videómontázsban! Írj a fuckyou@redblek.com címre. Ezzel, és azzal, hogy videót küldesz, egyúttal hozzájárulsz, hogy szerepelsz majd a végén a nagy összevágott videómontázsban! Ebben a közös projektben bárki részt vehet.

2) nézd meg a két videót, aminek alapján elindulnánk (lásd lentebb)

3) kezdj el felvételt készíteni, miközben hallgatod a Fuck You-t! Kétféle felvételre van szükség: egy olyanra, amikor integetsz a kamerába (a montázs elejére és végére kell), illetve egy olyanra, amikor énekled a Fuck You-t. Nem kell végigénekelned, de egy legalább 1 perces videót küldjél, hogy abból tudjak vágni! Csinálhatsz bármilyen vicces dolgot, innentől kezdve abszolút rajtad múlik, hogy kerülsz be a végső filmbe! :) A felvételt készítheted a webkameráddal, vagy önálló digitális kamerával, a lényeg: törekedj a minél jobb minőségre! A felvételt mentsd le a számítógépedre, majd küldd el a fuckyou@redblek.com email címre. Még hang sem kell hozzá, hisz úgyis fog alatta szólni végig a zene (bár mondjuk nekem az összevágáshoz segíteni sokat segítene, ha minimális hangocskát azért hallanék :D)

Úgy saccolom, hogy kb. egy hónap elegendő idő arra, hogy ez a projekt összejöjjön, persze lehet, hogy kevesebb is elég lesz. A Fuck You szám 3:35 perc, ennyibe azért elég sok anyag kell, de én bízom a ti hozzájárulásotokban (plíz contribute!)

Ha kérdés van, vagy segítség kell, akkor azt is lehet a fuckyou emailcímen.

Ha valakit az tart vissza a videókészítéstől, hogy nem szeretné magát kitenni látva a YouTube-on, akkor megnyugtatom, hogy kétféle videó készül: egy olyan, amiben minden szereplő hozzájárul, hogy YouTube-on lehessen, illetve egy olyan, amiben azok vannak, akik nem akarnak oda kikerülni. Ezt az utóbbi, szűk körű videót csak az érintettek kapják majd meg.

És szóljatok minél több embernek, hogy vegyenek részt ebben a tök jó kis projektben! :)

A videókat itt lehet megnézni, inspirálódási célzattal is akár:

A dalszöveg, amire készítsétek el a saját videóitokat:

Look inside, look inside your tiny mind,
Then look a bit harder
‘Cause we’re so uninspired, so sick and tired
Of all the hatred you harbor

So you say it’s not okay to be gay
Well, I think you’re just evil
You’re just some racist who can’t tie my laces
Your point of view is medieval

Fuck you, fuck you very, very much
‘Cause we hate what you do
And we hate your whole crew
So please don’t stay in touch

Fuck you, fuck you very, very much
‘Cause your words don’t translate
And it’s getting quite late
So please don’t stay in touch

Do you get, do you get a little kick
Out of being small minded?
You want to be like your father
It’s approval you’re after
Well, that’s not how you find it

Do you, do you really enjoy
Living a life that’s so hateful?
‘Cause there’s a hole where your soul should be
You’re losing control a bit
And it’s really distasteful

Fuck you, fuck you very, very much
‘Cause we hate what you do
And we hate your whole crew
So please don’t stay in touch

Fuck you, fuck you very, very much
‘Cause your words don’t translate
And it’s getting quite late
So please don’t stay in touch

Fuck you, fuck you, fuck you
Fuck you, fuck you, fuck you
Fuck you

You say you think we need to go to war
Well, you’re already in one
‘Cause it’s people like you that need to get slew
No one wants your opinion

Fuck you, fuck you very, very much
‘Cause we hate what you do
And we hate your whole crew
So please don’t stay in touch

Fuck you, fuck you very, very much
‘Cause your words don’t translate
And it’s getting quite late
So please don’t stay in touch

Fuck you, fuck you, fuck you
Fuck you, fuck you, fuck you

Bár az említett epizódhoz azért volt némi köze a történetnek, mert mikor békésen kiültünk a gyönyörű tisztásra, egyetlen egy ember sem volt ott, csönd volt, nyugalom. Megkezdtük az étkezést, majd varázsütésre feltűnt negyvenkét autó, jöttek tajtparaszték, valami fura nyelven beszélő brazil família, egy nagy sárga bőrszoknyás nővel (egyesek szerint magára borította a függönyt, de voltak rajta zsebek is, amikből gyerekek bújtak elő, szóval rejtély!), és elkezdtek építkezni. Építettek pavilont, meg felfújható izét a kölköknek, és egy műmajommal verték a legkisebb gyereket. Ezen a szürreális jeleneten jókat szórakoztunk, de aztán jött a birkacsorda többi tagja is: egy férfi, akit nőnek néztünk, de nem lehetett nő, mert nem volt rajta melltartó (mert le volt véve a felsőruházata), de nagyobb melle volt, mint dollibászternek, de mégiscsak férfi volt, mert tüzet pisált. Aztán valamit ráönthetett a tűzre, mert iszonyú nagy fehér füstöt kezdett termelni, amitől annyira megijedt a szerencsétlen naccsöcsű férfi, hogy egy ezüsttálcával (inkább alumínium bájdövéj) elkezdte vadul legyezni a tüzet. Na ettől még jobban nagyobb lett a füst, majd a végén az egészre ráült, legalábbis mi onnan a távolságból azt láttuk.

Aztán jött DomesztoszNagyi, meg egy férfi és egy nő. Azok ketten valószínűleg egy pár voltak, mert csókolóztak, az öreglyány meg valszleg valamelyikük anyja lehetett, így a szituációból ítélve. Domesztosznagyi úgy kezdte, hogy a fa alatti rönkasztalt, amit kinéztek maguknak a táplálkozásra, elkezdte mosni. Domesztosszal. Bazmeg, sikálni kezdett egy faasztalt a visegrádi erdő kellős közepén. LOL. Gondoltuk, hogy talán maga Zsanett az, csak kicsit megöregedett attól a rengeteg megpróbáltatástól, amit átélt a világhír óta, de néztük, és végül nem ő volt.

Ez a párocska is megpróbált tüzet gyújtani, ezek egy mobil süttét hoztak, megtömték faszénnel, aztán rágyújtottak. A sütte kicsit félreborult a nagy ijedtségben, lángolt egy nagyot, aszittük, leégetik a komplett visegrádi erdőt, de a macsó megmentette a partit: odahítta a két nőt, hogy tartsák kordában a tüzet. (pff)

Na mi közben olyan finomakat ettünk, hogy hat nyelven beszélt: jamon serrano, mindenféle gyümölccsel, körtével, igazi vajjal, kacsamellel, ízorgiás szalámival töltött saját szendvicskék, mi sütöttünk Vörössel kalácsot is, abból se spóroltuk ki a kakajót meg a fahéjat, iszogattunk egy kicsikét (a péntek szombat éjjeli töménytelen tömény fogyasztást ellensúlyozandó), majd ráheveredtünk a plédre, aztán bath-tuk a napot. Dumcsiztuk, röhögcséltünk, ahogy azt ilyenkor illik.

De most jut eszembe, hogy a szombat milyen is volt, jaj. A Trafóba híttak minket, hogy valami jazz est lesz, fellép valaki, aztán meg megyünk valami házibuliba. Na mi, a Lemon Sisters által vezetve, gyöngéd alapozással kezdtük az estét: egy mézes barackkal és egy áfonyával kötöttünk rövidtávú, ámde annál tartalmasabb barátságot, Red Spiritet kevertünk, meg egy két-három pezsgő is lecsusszant úgy mellékesen, így a nyolc órai kezdésre sikerült a Trafóba érnünk 9 órára. Egy röpke egy órás csúszást azzal büntették nekünk az ottaniak, hogy gyakorlatilag annak a zenekarnak, aminek a koncertjére kellett volna mennünk, sikerült az utolsó akkordjára (nem vicc!!) odaérni, lepengették azt, és már kezdtek is pakolni. Egy picit tziki volt, de hamar (mintegy 4 másodperc alatt) túllendültünk eme pöti (ja, Pöti, bocs, a gitáros :D) problémán, majd betársultunk a társaságba, aki hítt minket.

Ja, a hülye ikúfájter beengedőember a Trafóban: állunk ketten Vörössel a bejáratnál, mondom az embernek, kérek két belépőt, mire rámnéz: “Ki a másik?” SZERINTEEEEEEED, BAZMEG? Ott állunk előtte ketten, mégis ki a faszom lehet a másik? :DDDDDDDDDDDDDDD megaLOL

Aztán tovább is mentünk, a zenészekhez (a kisPeti tényleg zenész) – egyébként de vickes, hogy ezek ketten Petik, egy másik haveromén, szintén pár, meg mindkettő Dávid, ez most valami új divat? :D -, ott megkínáltak valami 50-es házipálesszal, hát, nem nagyon lehetett visszautasítani, meg az udvariasság ugye, aztán jöttek a nagy kelyhekben mindenféle borok. Őszintén szóval azt se tudom, mennyit sikerült végül bedöntenem a szervezetbe, meg hogy végül mikor is kaptam kávét Pötitől, de sikerült magamra is löttyintenem belőle, mert meg lettem lökve, mindegy, a kávé kellett. Ottan is voltak ám fura figurkák, Igor, és a többiek. Meg Éva és Zsuzsa, asszem, bocs, ha rosszul emlékszem :D

De hogy onnan hogy, és legfőképp MIKOR jutottunk haza, na, az egy totális rejtély. Nulla információval rendelkezem erről, és megkérdeztem a többieket, misztikus módon ők sem emlékeznek erre. :D

Egész este gyakorlatilag sziporkáztunk, főleg a CitromNővérek szórták a poénokat (a két Petire, akinél voltunk, ráaggatták a “Péter-Pár” nevet :D), én majd beszartam a röhögéstől, gyakorlatilag egy este alatt tízéves nevetőráncokat sikerült szerinten növesztenem, de sebaj.

Szép kis murit csaptunk, megin :D

Pénteken a szokásos heti bevásárlós napomat tartottam, amikor pötit rámtört a fáradtság. Ötre vártam a Vöröst meg a többieket, mentünk színházba, a Hülyéje c. darabot néztük meg. Na azt kell mondjam, haláli jó! A múltkori “blogszínház” darab után egy komplett felüdülés! (Az konkrétan egy FOS, ne szépítsük. És nem a színészek hibája…)

Megnéttük, volt benne Krepi, Plüplü, lotyó, Lüszien, Cröpien, meg a többiek, és zseniálisan vicces volt. Végre valami emészthető, mégis vicces, nem végigunatkozós, végialvós darab!

Aztán gyorsba’ átöltözés, mert este Alter volt tervbe véve. Én kicsit aggódtam, hogy kútba esik (mint már néhányszor a múltban), de ezúttal nem! Sőt! Szipiszupi rákészülést tartottunk Lacie-éknál, és én még egy koktél születésénél is asszisztáltam: feltaláltuk a Red Spirit koktélt. (Full disclosure: ha már van ilyen, természetesen nem tartunk igényt az elsőknek járó tiszteletre :D) Ennek titkos összetevői ott hevernek Lacinál egy pappíron, de a nevet én adtam neki :D

Red Spirit by redblek. Egész vállalható.

Na aztán őrült tomboldát tartottunk este, táncikáltunk, iszogattunk, jött Bence is, szóval minden együtt volt egy kellemes estéhez, és végül azzá is kerekedett. Valami fél ötkor kerültünk ágyba, ami a kategóriájában abszolút rekordnak számít :D

Másnap reggel ugyanis vidéki bicajtúra volt tervezve, és a pénteki eufória előtt még úgy volt, hogy a reggel 9-es vonattal megyünk. Ha-ha-ha. Konkrétan fél kettőkor sikerült kijönni az ágyból, de frissen és fiatalosan, szóval semmi nem állhatott a túra útjába.

Fel a vonatra, bicajokat elrendez, majd irány szülőfalum (ami már hivatalosan város).

Ott két dolog volt fontos: egyrészt megnéztem drága mami sírját, vittem neki virágot. Valahogy úgy hozta az életem, hogy a temetés óta nem is voltam ott, pedig ő volt talán a legfontosabb ember nekem akkoriban, ő volt az, aki a legjobban szeretett engem. Nagy csapás volt nekem elveszíteni őt.

Most meglátogattam, meg dédimama sírját is megnéztem, örültem, hogy láttam, hogy frissen gondozott. El volt gereblyézve, volt virág, ezért kicsit megnyugodtam, hogy láttam, valaki a családból (ami eléggé megfogyatkozott az utóbbi időben, mármint ami a szűk családot illeti) még kijár.

Jó volt nekem is lelkileg, hogy kicsit odamentem, megnyugodtam, emlékeztem, gyújtottunk gyertyát, tettünk friss virágot, és persze tudom, hogy nem ez a fontos, hanem az, hogy az emléket őrizzük magunkban, azért ez a kis materialista gesztus is nagyon sokat jelentett nekem.

Legnagyobb megdöbbenésemre találkoztam Mészikével is, mama legjobb barátnőjével. Nagyon megváltozott, lefogyott, de vidámságából mit sem vesztett. Elárulta, hogy már 71 éves (de csak jövő kedden, tette hozzá!), kérdezgetett, a lánya is ott volt, körbeálltak, beszélgettünk kicsit. Jó volt látni őket, azokat az embereket, akik annak idején mamának nagyon fontosak voltak, sokat jártak össze, sokat voltak együtt, számíthattak egymásra mindig. Az a jó öreg, nekik még igazi értelemben vett barátnők – egyik-másik már meghalt, de akik még élnek, azokkal jó együtt emlékezni.

Kérdezgettek anyámról is, de mivel róla nincs nagyon mit mondanom évek óta, a beszélgetésnek ez a szála hamar abbamaradt. Jó hangulatban elköszöntünk, majd elindultunk tovább.

Ez után elindultunk a bicajtúrára a faluban, meg a környező erdőkben. Én megmutattam, hogy merre szoktunk egykor cangázni öcsémmel, amikor még szinte minden este kimentünk bicajozni, meg a haverokkal, jaj, de jó is volt! Felmásztunk a Sas-hegyre (ami, ne túlozzunk, egy 50 méter magas agyaghalom, de mi nagyvonalúan hegynek nevezzük), kibicajoztunk a Dolinába, szagoltunk akácot meg rengeteg bodzát, gyönyörű, nehéz-friss levegőt szívva. Hibátlan volt, pont olyan, mint régen, gyerekkoromban. Több, mint tíz éve nem is jártam arra.

A nap meglepetése pedig az volt, hogy találkoztam öcsémmel is egykori utcámban. Tekerünk, erre feltűnik egy ismerős arc az árokban. Mondom: ez nem a testvérem? Hádde. :) Ott voltak a barátnőjével, és konkrétan négylevelű lóherét vadásztak a fűben. :) És már volt is nála kettő! Úgyhogy ügyes. Beszélgettük kicsit velük is, majd továbbmentünk, és utolsó állomásunkra érkeztünk: egykori kicsiny szőlőbirtokunkat mutattam meg. Ami már nem is a miénk, meg nem is birtok, de legfőképpen nem is szőlő: ki van vágva az egész, már csak az omladozó présház emlékeztet arra, hogy itt egykor még szüreteltünk, nyitottunk, kapáltunk, miegymás.

Végül az állomás felé vettük az irányt, fel a vonatra, majd vissza a fővárosba.

Egyszóval gyönyörű élmények voltak, nagyon élveztem, kellett már ez nagyon.

Pénteken abszolút lájtos napot tartottam, bicajoztam, rendbeszedtem a lakást, néztem Dallast, szóval teljesen jó kis pihis nap volt. Szombatra készültünk már, amikor is:

a Vacsoracsatánk fináléját tartottuk meg, sok-sok barátot híttunk össze, és megnéztük az összevágott filmet,

ami, itt (is) el kell mondjam, ZSENIÁLIS lett, most, vasárnap már hetedszerre nézem meg, annyira tetszik!

Aztán este úgy döntöttünk, megnézzük ezt a Privét, valami nyitóbulija volt épp a helynek, és Gábor invitálásának a legtöbbünk engedelmeskedett, és lementünk. No hát nem leszek törzsvendég itt (sem), a kétezer forintos belépőtől kicsit homlokon csókoltam magam, a közönség láttán meg igazán jöttem izgalomba. Nem igazán nekünk való volt. Sebaj, ezt is láttuk, tapasztalatnak jó volt. Azért táncikáltunk, de nekünk mennünk kellett, mert vasárnap meg próba.

Az utolsó.

Nekem legalábbis. A zenekari pályafutásomat ezzel gyakorlatilag befejeztem, még van két fellépés a naptárban, azokat lejátszom, aztán átadom a stafétabotot egy ifjabb kollégának, aki remélhetőleg viszi tovább a lelkesedést a zenekarban a billentyűs részről.

Egy kicsit (nagyon) problémás volt ez a próba részemről, nyűgös voltam, az összesen két óra alvás után szétrobbanó fejjel nem volt túl nagy élmény nekem, szerencsére Zolinak azért tetszett, ha már eljött az utolsó próbámra. :)

Hazafelé aztán egyre szétrobbanóbb lett a fejem, próbáltam kizárni a külvilágot, meg a belvilágot is, semmiféle input és output nem igazán tett jót, de valahogy túléltem, egy kis délutáni alvás jót tett.

Szóval ilyen volt a hétvége, nagyon jól éreztem magam, remélem a többiek is, aztán hajrá előre. Mondjuk szívesen pihennék még egy napot itthon, de nem lehet, holnap megint egy újabb hét.

Ott volt ugye a vacsoracsata, amit gyönyörűen, viccesen, finoman abszolváltunk, hihetetlen vicces volt az egész. Most szombaton tekintjük meg a mind a hatunknál készített filmekből gyártott összevágott filmet, alig várom, szerintem halálra röhögjük magunkat majd rajta. :D

Aztán volt ugye Critical Mass is, amin részt vettünk négyen is, és közülük hárman bicajjal. :) Tök jó volt végigkerekezni a várost megint, de most nem a fősodorral mentünk, hanem saját útvonalon, de a bicajemelésre odaértünk a Városligetbe. Annyian voltak (noha nem annyian, mint ősszel, de azért sokan!), hogy már nem fértünk oda az esemény mellé, de azért egy kis magánakcióban mi (én) is emeltünk.

Aztán szerdán meg szombaton színház, előbbi a Trafóban valami mozgásszínházas premier, hát ez elég LOL volt, a frenáki hagyományoknak folytatandó, volt vetkőzés (értelmetlenül), én ásítoztam egyenesen Elena szemébe, a kissé lassú és vontatott darabon. Szombaton blogszínház, na ez valami beteges volt, mármint nem a színház, hanem azok a blogok, ahonnan a nyersanyagot vették. Úristen, beteg, és még én gondolom magamról néha, hogy beteges dolgokat írok meg gondolok, hát én ezekhez képest extraszűz ministránsfiú vagyok bazmeg. Nem is vesztegetem erre a szót, sokkoló élmények voltak, az biztos.

Ja és még a kettő között volt Vörös szülinapja is, csináltunk finom tortát, a díszítést saját kezűleg készítettük színes marcipánból, úgyhogy nagyon egyedi, és ami még fontosabb, isteni fincsi lett a süti. Előkerült még a piros boa is, a macska is nagyon élvezte.

Ráadásul egyre inkább befészkelte magát a gondolat a fejembe, hogy többet használjak ilyen mikroblog alkalmazásokat, mint a Facebook, vagy a twitter. Ezeket annak idején, egy évvel ezelőtt, kb. én is ilyen kockafejűeknek szóló szórakozásnak tartottam, ma viszont egyre inkább úgy gondolom, hogy a jelenlegi igényeimet (már ami a napi blogolást illeti) lefedik. Mert mért is? Azért, mert az a néhányszáz karakter, amit ezek egyetlen bejegyzésnek megengednek, egy hosszabb SMS, most így tökéletesen elegendő nekem arra, hogy közöljek a világgal valamit. Ha pedig netalán bővebb lére eresztendő megnyilvánulást akarok, arra nyilván ott a blog.

Úgyhogy most ezen a területen is próbálok útkeresni, meg tájékozódni, meg kitalálni, hogy fogok-e mondjuk twitterezni az elkövetkező időkben.

Na gyönyörű volt a vasárnapi Critical Mass: kiváló idő, jó levegő, sok bicajos, barátok. Olyanokkal mentem, akik életükben először voltak CM-en, és tök jó érzés volt, hogy jöttek. Nyilván nekem ez fontos, merhogy én is csak másodjára vagyok, de azért jó, hogy “átadhatom” ezt a feelinget a többieknek is.

Mert van mit: amikor a több tízezer (30ezret becsültek) bicajos a kürtszóra megemeli, annál azért kevés libabőrösebb élmény van. Mi most nem mentük be a “kemény magba”, hanem csak a szélénél voltunk az eseménynek, azért egy mini emelést mi is tartottunk – én legalábbis, megmutattam a többieknek, hogy milyen egy emelés. Egyébként majd beszartam, könnyebbnek saccoltam a bicajomat a tavaly szeptemberi CM élmény után, de most alaposan vissza kellett simítani az erőlködéstől ráncosodó homlokomat. :))

No mindegy, emeltem, fotóztunk, elvoltunk, tekertünk, nézelődtünk, ejtőztünk, egyszóval élveztük egy bicajos nap minden báját. Este kellemes vacsora, majd a fáradtságtól alaposan elgyötört testünknek egy jóleső alvászás.

Most nagyon (nagyon) komolyan elgondolkodtam egyébként rajta, hogy a nyáron bicajjal fogok munkába járni. Ehhez viszont egyszer le kéne próbálnom az oda- és visszavezető utat, valamikor éjjel, vagy hétvégén, hogy kevés zavaró tényező legyen. Roppant kíváncsi vagyok, mennyire tudom kiváltani a BKV-t, ha egyáltalán. Tényleg kíváncsi vagyok.

Rengeteg CM fotó a flickr-en!

Ezért:

úgy döntöttünk, hogy a következőt megszervezzük. Rászervezzük a magyar same sex kiss dayt a nemzetközire, és generálunk neki közösséget!

Úgyhogy a következőn találkozunk!

Szakácsunk kitett magáért, ráadásul egy komplett éjszakára magáévá tehetett bennünket (bár ez a szavazást nem befolyásolta, mert vacsora után azonnal pontoztunk), de a távolság miatt az ottalvás mellett döntöttünk.

Kreatív welcome drink, welcomesüti, négysajtos leves cipóban (neki sikerült a cipó :D), áfonyás kacsamell, valamint pirosbogyós krémmel töltött képviselőfánk volt a menü, eztán néhány(ezer) liter szesz.

A hangulat fergeteges volt, a szomszédok kaphattak egy kis ízelítőt végre a nagyvilági életből, ó dolcse víta, majd éjszakai mászkálás Győrben, aztán aludás. Reggel, csak hogy nehogy rosszul legyünk az éhségtől (muhahaha), kis omlett, sajt, mangalica szalonna, sonka, kávé, és saját sütésű kalács fogadott.

Asszem itt is le a kalappal. :)

Tárkonyos csirkeraguleves, rozscipóban. Természetesen a rozscipót is én sütöttem (“süttem”) hozzá, de sajnos elkövettem azt a hibát, hogy egy receptet követtem, aminek következtében kurvaszar tésztát sikerült gyúrni, mert baszott megkelni. Na ettől jól felidegeltem magam, de nem estem kétségbe: módosítottam a tervet, és a levest akkor nem cipóban, hanem tálban szolgálom fel, ellenben azért megsütöttem két cipót, és gondoltam, hozzácsapom a főételhez. Ez nagyon finom lett. :)

Ami marhapörkölt, benne főtt fokhagymás krumpligombócokkal volt, fokhagyma nélkül. Hogy szándékosan vagy véletlenül hagytam-e ki belőle a fokhagymát, azt már jótékony homály fedi, de azért annyira nem hiányzott. Ezt se csináltam még, életemben nem dolgoztam marhahússal, de ez is egész jól sikerült. E mellé adtam a rozscipót, ami megdöbbenésemre, tetszett a vendégeknek.

A desszert croissant volt, házi nutellával. Mindkettő egy kuriózum nekem, eleve vajas-leveles tészta, az ilyen félelmetes misztériumnak tűnt (eddig) számomra, viszonylag biztos és egyszerű pontnak a nutella számított, egyébként ezt készítettem el délután először, hogy hűtőbe rakhassam és dermedhessen. Ami viszont az este csimborasszója, úgymond az este “névjegye” lett, vagyis amit valóban is annak szántam, az a croissant. Mert az nem lehet akármilyen. Annak rétegesnek, ropogósnak, picit megpirultnak, de nem égettnek, lágynak és vajasnak kell lennie.

És basszameg, sikerült. :) Mint a mesében. Amitől a legjobban féltem, az okozott igazából a legkevesebb gondot. Olyan gyönyörű tésztát csináltam, hogy majdnem megszólalt, tökéletesen vékonyra tudtam nyújtani, vajaztam, újabb réteg, egyszerűen úgy ment, mint a karikacsapás.

(Nem szerénytelenségből ajnározom itten magamat, hanem inkább az öröm beszél belőlem: örülök, hogy ezeket, így, ilyen minőségben tudtam lerakni a vendégeim elé, ami – a legőszintébben szólva – engem lepett meg a legjobban. Az utóbbi másfél év finoman szólva sem kreatív főzése után – párolt csirkemell hamlettel… – ez az első nagyobb kihívásom, és pont olyan kajákat választottam, amiket még életemben nem csináltam.)

A fogások mellé a Bortársaság ajánlott tökéletes borokat, úgyhogy úgy érzem, maximálisan jól sikerült este volt.

Ma este pedig a következő forduló!