Én ott leszek!

Pénteken a szokásos heti bevásárlós napomat tartottam, amikor pötit rámtört a fáradtság. Ötre vártam a Vöröst meg a többieket, mentünk színházba, a Hülyéje c. darabot néztük meg. Na azt kell mondjam, haláli jó! A múltkori “blogszínház” darab után egy komplett felüdülés! (Az konkrétan egy FOS, ne szépítsük. És nem a színészek hibája…)

Megnéttük, volt benne Krepi, Plüplü, lotyó, Lüszien, Cröpien, meg a többiek, és zseniálisan vicces volt. Végre valami emészthető, mégis vicces, nem végigunatkozós, végialvós darab!

Aztán gyorsba’ átöltözés, mert este Alter volt tervbe véve. Én kicsit aggódtam, hogy kútba esik (mint már néhányszor a múltban), de ezúttal nem! Sőt! Szipiszupi rákészülést tartottunk Lacie-éknál, és én még egy koktél születésénél is asszisztáltam: feltaláltuk a Red Spirit koktélt. (Full disclosure: ha már van ilyen, természetesen nem tartunk igényt az elsőknek járó tiszteletre :D) Ennek titkos összetevői ott hevernek Lacinál egy pappíron, de a nevet én adtam neki :D

Red Spirit by redblek. Egész vállalható.

Na aztán őrült tomboldát tartottunk este, táncikáltunk, iszogattunk, jött Bence is, szóval minden együtt volt egy kellemes estéhez, és végül azzá is kerekedett. Valami fél ötkor kerültünk ágyba, ami a kategóriájában abszolút rekordnak számít :D

Másnap reggel ugyanis vidéki bicajtúra volt tervezve, és a pénteki eufória előtt még úgy volt, hogy a reggel 9-es vonattal megyünk. Ha-ha-ha. Konkrétan fél kettőkor sikerült kijönni az ágyból, de frissen és fiatalosan, szóval semmi nem állhatott a túra útjába.

Fel a vonatra, bicajokat elrendez, majd irány szülőfalum (ami már hivatalosan város).

Ott két dolog volt fontos: egyrészt megnéztem drága mami sírját, vittem neki virágot. Valahogy úgy hozta az életem, hogy a temetés óta nem is voltam ott, pedig ő volt talán a legfontosabb ember nekem akkoriban, ő volt az, aki a legjobban szeretett engem. Nagy csapás volt nekem elveszíteni őt.

Most meglátogattam, meg dédimama sírját is megnéztem, örültem, hogy láttam, hogy frissen gondozott. El volt gereblyézve, volt virág, ezért kicsit megnyugodtam, hogy láttam, valaki a családból (ami eléggé megfogyatkozott az utóbbi időben, mármint ami a szűk családot illeti) még kijár.

Jó volt nekem is lelkileg, hogy kicsit odamentem, megnyugodtam, emlékeztem, gyújtottunk gyertyát, tettünk friss virágot, és persze tudom, hogy nem ez a fontos, hanem az, hogy az emléket őrizzük magunkban, azért ez a kis materialista gesztus is nagyon sokat jelentett nekem.

Legnagyobb megdöbbenésemre találkoztam Mészikével is, mama legjobb barátnőjével. Nagyon megváltozott, lefogyott, de vidámságából mit sem vesztett. Elárulta, hogy már 71 éves (de csak jövő kedden, tette hozzá!), kérdezgetett, a lánya is ott volt, körbeálltak, beszélgettünk kicsit. Jó volt látni őket, azokat az embereket, akik annak idején mamának nagyon fontosak voltak, sokat jártak össze, sokat voltak együtt, számíthattak egymásra mindig. Az a jó öreg, nekik még igazi értelemben vett barátnők – egyik-másik már meghalt, de akik még élnek, azokkal jó együtt emlékezni.

Kérdezgettek anyámról is, de mivel róla nincs nagyon mit mondanom évek óta, a beszélgetésnek ez a szála hamar abbamaradt. Jó hangulatban elköszöntünk, majd elindultunk tovább.

Ez után elindultunk a bicajtúrára a faluban, meg a környező erdőkben. Én megmutattam, hogy merre szoktunk egykor cangázni öcsémmel, amikor még szinte minden este kimentünk bicajozni, meg a haverokkal, jaj, de jó is volt! Felmásztunk a Sas-hegyre (ami, ne túlozzunk, egy 50 méter magas agyaghalom, de mi nagyvonalúan hegynek nevezzük), kibicajoztunk a Dolinába, szagoltunk akácot meg rengeteg bodzát, gyönyörű, nehéz-friss levegőt szívva. Hibátlan volt, pont olyan, mint régen, gyerekkoromban. Több, mint tíz éve nem is jártam arra.

A nap meglepetése pedig az volt, hogy találkoztam öcsémmel is egykori utcámban. Tekerünk, erre feltűnik egy ismerős arc az árokban. Mondom: ez nem a testvérem? Hádde. :) Ott voltak a barátnőjével, és konkrétan négylevelű lóherét vadásztak a fűben. :) És már volt is nála kettő! Úgyhogy ügyes. Beszélgettük kicsit velük is, majd továbbmentünk, és utolsó állomásunkra érkeztünk: egykori kicsiny szőlőbirtokunkat mutattam meg. Ami már nem is a miénk, meg nem is birtok, de legfőképpen nem is szőlő: ki van vágva az egész, már csak az omladozó présház emlékeztet arra, hogy itt egykor még szüreteltünk, nyitottunk, kapáltunk, miegymás.

Végül az állomás felé vettük az irányt, fel a vonatra, majd vissza a fővárosba.

Egyszóval gyönyörű élmények voltak, nagyon élveztem, kellett már ez nagyon.

Mellesleg szerdán visszatérek a kondizáshoz. Mármint a rendszeres edzőtermi edzéshez. Sakktáblát akarok végre.

http://hvg.hu/nagyitas/20090505_schwinn_csepel_bicikli.aspx

Zseniális fotósorozat!

Na gyönyörű volt a vasárnapi Critical Mass: kiváló idő, jó levegő, sok bicajos, barátok. Olyanokkal mentem, akik életükben először voltak CM-en, és tök jó érzés volt, hogy jöttek. Nyilván nekem ez fontos, merhogy én is csak másodjára vagyok, de azért jó, hogy “átadhatom” ezt a feelinget a többieknek is.

Mert van mit: amikor a több tízezer (30ezret becsültek) bicajos a kürtszóra megemeli, annál azért kevés libabőrösebb élmény van. Mi most nem mentük be a “kemény magba”, hanem csak a szélénél voltunk az eseménynek, azért egy mini emelést mi is tartottunk – én legalábbis, megmutattam a többieknek, hogy milyen egy emelés. Egyébként majd beszartam, könnyebbnek saccoltam a bicajomat a tavaly szeptemberi CM élmény után, de most alaposan vissza kellett simítani az erőlködéstől ráncosodó homlokomat. :))

No mindegy, emeltem, fotóztunk, elvoltunk, tekertünk, nézelődtünk, ejtőztünk, egyszóval élveztük egy bicajos nap minden báját. Este kellemes vacsora, majd a fáradtságtól alaposan elgyötört testünknek egy jóleső alvászás.

Most nagyon (nagyon) komolyan elgondolkodtam egyébként rajta, hogy a nyáron bicajjal fogok munkába járni. Ehhez viszont egyszer le kéne próbálnom az oda- és visszavezető utat, valamikor éjjel, vagy hétvégén, hogy kevés zavaró tényező legyen. Roppant kíváncsi vagyok, mennyire tudom kiváltani a BKV-t, ha egyáltalán. Tényleg kíváncsi vagyok.

Rengeteg CM fotó a flickr-en!

Annyira szép volt az idő, hogy sétálást terveztem. Felöltöztem rendesen, kesztyűt meg sálat már eleve nem terveztem, és lementem. Kiléptem a bejárati ajtón, de annyira melegnek éreztem a levegőt, meg annyira erősnek a napsütést, hogy a sétálást posztponáltam, helyette merészen a bringa előkapása mellett döntöttem.

Gyorsan átnéztem a fékeket, beállítottam az első váltót (kicsit súrlódott), felfújtam a kerekeket, fejbe a bukósisak, oszt irány. Csak egy kis kört tettem, de roppantmód élveztem, nagyon kellemes volt. Noha a nagyobb sebességnél azért éreztem a kezemen a hideget, meg amikor cipeltem vissza a vázat, akkor megfogtam, és jéghideg volt, mégsem fáztam vagy ilyesmi.

Tök jó érzés volt először tekerni idén! :)

Komolyan, alig várom, hogy megint meghajtsam az aluvázat!

(a video wikotól)

Critical Mass 2008 from viktor kadar on Vimeo.

Lezajlott, részt vettem életem első Critical Mass-én, ahogy megfogadtam.

Kurva jó volt!

Már odafelé is, ahogy a lezárt Andrássy úton százmillió bicajos tekert, hihetetlen jó érzés volt! Az idő épp kellemes volt, bár délután még be voltam szarva, hogy szép nagy eső lesz este, a csúf sötét viharfelhőket látva.

Végül nem lett eső, csak egy kellemesen friss-borongósan őszi este. Nem hideg, nem meleg, vagyis pont nem leizzadós.

Kitekertem a Hősök terére, majd alkalmi ötlettől vezérelve megálltam a tér közepén. Ekkor kaptam elő a telefont, amin Mandulaszemű sms-e fogadott, hogy ő is ott van, és találkozzunk! Felhívtam, és végül sikerült is összefutnunk: bemutatott a barátainak, akikhez első CM-emen hozzácsapódtam!

Aztán a Moszkva térre érve látom a telefonomom egy ismeretlen szám hívását nem fogadottként, mondom, visszahívom. Hát kiderült, hogy Mimke volt az, aki szintén a Moszkván volt, ezért integetéses módszerrel próbáltunk egymásra találni, ami végül sikerült is. Így ő is betársult hozzánk, szóval egyre többen lettünk. Ő nem emelt bicajt, mert a sajátján egy szép nagy csomagtartó volt, tele a cuccaival, és nem lett volna praktikus, ha minden kihullik belőle – viszont erkölcsi támogatást nyújtott a többi emelőnek! Köszi, Mimke!

Na ez a “falka”-érzés végig megvolt, nemcsak új ismerőseimmel, hanem az egész bringás közösséggel együtt. Noha időnként mérges voltam, mert mondjuk nem tartom helyesnek, hogy 5-6 éves kissrácok tekernek a Margit körúti autók között, mégha apukával, akkor sem. Meg azt sem, hogy a vagánykodók a maguk örömére történő száguldozással meg szabálytalankodással éppen azt veszélyeztetik, amiért a maradék, szabályosan közlekedő biciklis síkraszáll.

Na mindegy, még van mit tanulnunk, egymástól is akár.

Érdemes volt kimenni: találkoztunk Mandulaszeműékkel, voltak helyes bicajosok, egy életreszóló élmény az első Critical Mass-on részt venni, ráadásul a lezáratlan városi forgalomban, este, villogó cangákkal a Margit körúton, kétszer is bringát emelni, szóval valami hatalmas adrenalinbomba, meg a hasonszőrű emberekkel való közelebbi kontaktus sem utolsó szempont.

Igen, bevallom, egyszer én is megszegtem a szabályt: a Nagymező utcánál már a piros lámpán mentem át – de kaptam büntetést: úgy rámüvöltött az egyik zöldpólós szervező, hogy mentem elszégyelltem magam. De komolyan, tök szarul esett, és eredményes volt: többet nem csináltam ilyet.

Sajnos nem találkoztam Panter-rel, pedig azt hallottam, ő is ott volt.

Persze igyekszem előbb odaérni, és aki akar, csatlakozhat!

Gyertek minél többen, bringával, fotózni, vagy csak szimplán helyes bringás fiúkat nézni!

Update: ott voltunk!

Ugye te is ott leszel? Én igen!

Ugye te is ott leszel? Én igen!

Ugye te is ott leszel? Én igen!

Ugye te is ott leszel? Én igen!

Én ugyan nem voltam rendszeres látogatója, sőt, meglehetősen rendszertelen, de a blogtalálkozókon, amiken részt vettem, mindig jól éreztem magam, és történt néhány meghatározó ismeretségkötés is a Tandemben. A nagy kedvencemet, Kyan-t itt sikerült megismerni, de találkoztam régi barátokkal is, mint Ricsi, Losték, itt láttam életemben először Gusékat, meg sok más, addig ismeretlen bloggert és bloggerinát. Örülök, hogy sikerült szorosabb ismeretséget kötnöm néhány bloggerrel, itt ismertem meg Andrist is, aki sajnos mostanában kicsit hűvös velem, de nem baj az.

A Tandem barátságos, szerethető, emberközeli. Sokat jártam annak idején a Bank utcában a Sport Café nevű cukrászdába (Arany János utcai metrómegálló). Amikor először beléptem a Tandembe, tökre dezsavüm lett, mintha a Sportba lépnék: ugyanaz a retrószocialista törtkő járólap, a helyből árad az évszázados “lelakottság” (abszolút pozitív értelemben, mint mikor valódi céljára használnak egy helyet), a kis retró asztalok, meg a bicaj az elején külön extra. Szóval már első pillantásra bejött a hely, eleve barátságos a bicaj- és blogközpontúság.

Szeretjük a Tandemet, a kis helyes magas pincért különösen kedveljük (többen is…), úgyhogy srácok, légyszí gyertek vissza! :)

Csináltam egyszer képeket is, és tökre tetszett a zöld fal meg a bohém képecskék rajta.

Azt pedig érdemes észben tartani, hogy szeptember 13-án ismét blogtalálkozó, a remények szerint a (régi-)új Tandemben. (?)

Majd Gus úgyis tájékoztat.

Na mindegy, jó volt megint tekerni. :)

Én örömmel vállaltam ezt a feladatot, mert alkalmat adott egy kis tekerésre is, de azért a reggel fél hatos kelés egy picit (csak egy pötit, télleg) megviselt. Sebaj, kibírtam.

Na szóval egyik esti odautam során már megtettem az út 90%-át, amikor érzem, hogy valahogy furán megy a bicaj. Nehéz tekerni, és szinte minden úthibát ezerszázalékosan érzek a seggemen – hátranézek, lenézek, látom, baszki, a kerékvázon gurulok! Nosza gyorsan leszálltam, hűvös rezignáltsággal konstatáltam, hogy alig egy hónap után átestem ezen is: defektet kaptam.

A további balesetveszély megelőzése érdekében magam mellé vettem a biciklit, és tolóüzemmódba kapcsoltam: toltam magam mellett, semmi extra. Fent a lakásban megpróbáltam felpumpálni – vicces, hogy százezermillió éve nem pumpáltam biciklit, legutoljára szerintem valami világháborús otthoni cangát nyomta a kissé zilált pumpánnkal. Merugye ilyen hájtek szelep van már a gumin, a pumpa is ilyen űrtechnológiás mikrozsilipes csappantyús izé, azt se tudtam, hogy kell kinyitni, pedig nem vagyok egy tündérke.

Végül csak kisilabizáltam, felpumpáltam valahogy, aztán pikkpakk, leereszt. És akkor a szikra: meghallottam a sistergő hangot! Kerestem a forrást, végül beazonosítottam, és megtaláltam a lyukat is! A kurvaanyját, valami kiszúrta a gumit. Na mondom ezt már itt úgyse csinálom meg, nincs mese, haza is tolnom kell (meg nem is volt nálam a javítószett).

Hazatekertem, de annyira elkedvetlenedtem, hogy csak letámasztottam a járgányt a falhoz, hogy majd valamelyik nap nekiállok.

A kerék is ilyen újfajta gyorsreteszelővel volt odafogatva, életemben nem szedtem még szét ilyet, féltem is az egésztől, megijedtem, nehogy elbasszak valamit, utoljára szovjet kerékpárt szereltem, ahhoz meg elég volt összesen egy kalapács, azzal bármit meg lehetett javítani rajta. Ezen basszus, hidraulikus féktárcsa, precíziós váltók, biztonsági nyitós kerékrögzítés, jaj, jaj, jaj.

Ehhez képest?

Kiengedtem ezt a szorítókart, kikaptam a kereket, jó zsíros lett a kezem a lánctól, a két célszerszámmal, amit bicajhoz kaptam, kibontottam a gumit, kivettem a régit, ellenőriztem, hogy nincs benne semmilyen szúrós tárgy, beraktam az újat, felpumpáltam, kereket vissza, kart visszacsuk, csókolom.

Már ki is próbáltam.

Működik.