Jó, nyilván lekéstem a ma déli bejegyzéshatáridőt, de én is hozzáfűznék egy személyest a Tandemhez.

Én ugyan nem voltam rendszeres látogatója, sőt, meglehetősen rendszertelen, de a blogtalálkozókon, amiken részt vettem, mindig jól éreztem magam, és történt néhány meghatározó ismeretségkötés is a Tandemben. A nagy kedvencemet, Kyan-t itt sikerült megismerni, de találkoztam régi barátokkal is, mint Ricsi, Losték, itt láttam életemben először Gusékat, meg sok más, addig ismeretlen bloggert és bloggerinát. Örülök, hogy sikerült szorosabb ismeretséget kötnöm néhány bloggerrel, itt ismertem meg Andrist is, aki sajnos mostanában kicsit hűvös velem, de nem baj az.

A Tandem barátságos, szerethető, emberközeli. Sokat jártam annak idején a Bank utcában a Sport Café nevű cukrászdába (Arany János utcai metrómegálló). Amikor először beléptem a Tandembe, tökre dezsavüm lett, mintha a Sportba lépnék: ugyanaz a retrószocialista törtkő járólap, a helyből árad az évszázados “lelakottság” (abszolút pozitív értelemben, mint mikor valódi céljára használnak egy helyet), a kis retró asztalok, meg a bicaj az elején külön extra. Szóval már első pillantásra bejött a hely, eleve barátságos a bicaj- és blogközpontúság.

Szeretjük a Tandemet, a kis helyes magas pincért különösen kedveljük (többen is…), úgyhogy srácok, légyszí gyertek vissza! :)

Csináltam egyszer képeket is, és tökre tetszett a zöld fal meg a bohém képecskék rajta.

Azt pedig érdemes észben tartani, hogy szeptember 13-án ismét blogtalálkozó, a remények szerint a (régi-)új Tandemben. (?)

Majd Gus úgyis tájékoztat.

Ez az érzés (a fíling) már nekem is megvolt, mint amit Pöti is leírt.

Viszonylag meghatározó élmény, és minden úgy van, ahogy írta.

Elveimmel ellentétben bementünk a tömegbe, megtekintettük mi is.

flickr-en több kép is van.

Egyébként ezt a reklámszpotot forgatták éppen, a helikoffer a három kisgépet kamerázta:

Polisor László vagyok.
Kolisor?
Nem. Po-li-sor.

http://humor.serveblog.net/polisor/

miközben mentem etetni Mureket - jóbaráték ugyanis egy hétre elröpítették egyre szebb testüket (ragadós ez a kondi-dolog) Gran Canaria-ra. Természetesen, úgyis mint alapító tag, részt vállaltam a macska erre az időszakra szóló gondozásából, ami a napi kétszeri teljes ellátást takarta.

Én örömmel vállaltam ezt a feladatot, mert alkalmat adott egy kis tekerésre is, de azért a reggel fél hatos kelés egy picit (csak egy pötit, télleg) megviselt. Sebaj, kibírtam.

Na szóval egyik esti odautam során már megtettem az út 90%-át, amikor érzem, hogy valahogy furán megy a bicaj. Nehéz tekerni, és szinte minden úthibát ezerszázalékosan érzek a seggemen - hátranézek, lenézek, látom, baszki, a kerékvázon gurulok! Nosza gyorsan leszálltam, hűvös rezignáltsággal konstatáltam, hogy alig egy hónap után átestem ezen is: defektet kaptam.

A további balesetveszély megelőzése érdekében magam mellé vettem a biciklit, és tolóüzemmódba kapcsoltam: toltam magam mellett, semmi extra. Fent a lakásban megpróbáltam felpumpálni - vicces, hogy százezermillió éve nem pumpáltam biciklit, legutoljára szerintem valami világháborús otthoni cangát nyomta a kissé zilált pumpánnkal. Merugye ilyen hájtek szelep van már a gumin, a pumpa is ilyen űrtechnológiás mikrozsilipes csappantyús izé, azt se tudtam, hogy kell kinyitni, pedig nem vagyok egy tündérke.

Végül csak kisilabizáltam, felpumpáltam valahogy, aztán pikkpakk, leereszt. És akkor a szikra: meghallottam a sistergő hangot! Kerestem a forrást, végül beazonosítottam, és megtaláltam a lyukat is! A kurvaanyját, valami kiszúrta a gumit. Na mondom ezt már itt úgyse csinálom meg, nincs mese, haza is tolnom kell (meg nem is volt nálam a javítószett).

Hazatekertem, de annyira elkedvetlenedtem, hogy csak letámasztottam a járgányt a falhoz, hogy majd valamelyik nap nekiállok.

A kerék is ilyen újfajta gyorsreteszelővel volt odafogatva, életemben nem szedtem még szét ilyet, féltem is az egésztől, megijedtem, nehogy elbasszak valamit, utoljára szovjet kerékpárt szereltem, ahhoz meg elég volt összesen egy kalapács, azzal bármit meg lehetett javítani rajta. Ezen basszus, hidraulikus féktárcsa, precíziós váltók, biztonsági nyitós kerékrögzítés, jaj, jaj, jaj.

Ehhez képest?

Kiengedtem ezt a szorítókart, kikaptam a kereket, jó zsíros lett a kezem a lánctól, a két célszerszámmal, amit bicajhoz kaptam, kibontottam a gumit, kivettem a régit, ellenőriztem, hogy nincs benne semmilyen szúrós tárgy, beraktam az újat, felpumpáltam, kereket vissza, kart visszacsuk, csókolom.

Már ki is próbáltam.

Működik.

hogy vasárnap PÓLÓOSZTÁS!

Várom a győzteseket, aki tud, jöjjön.

Ma reggel is felkeltem korán, gondoltam, megint tekerek egyet az ébredező városban. Három meglepetés is ért.

Az első az volt, hogy tökre imádom ezeket a hajnali tekeréseket! A város alig él még, emberek alig vannak az utcán, a hídon konkrétan nem volt senki, de azért már készülődik a napközbeni/esti életre. A Lánchídon már építették a vasárnapi fesztivál kellékeit, a villamosok azért kanyarodtak, az Eötvös téren különféle formaruhában gondolom Forma-1-es istállók tagjai flangáltak - sajnálom, de nem ismertem fel egyiküket sem. Pedig ilyen nagy embereknek tűntek, és tele voltak autós logókkal.

A második meglepetés a Bem rakparton ért. Békésen tekerek a Lánchídtól a Batthyány tér felé, mikor kb. a Halász utcánál érdekes “alkotmányra” lettem figyelmes. Egy piros mezőgazdasági traktor egy lószerű alkalmatosságot tolt maga előtt. Na mondom, ez mi a fene?

Végül nem derült ki, mert a ló és népes kísérete elhajtott - a kíséret egyébként roppant érdekes volt: az első gondolatom az volt, hogy ezek az emberek honnan jöttek? Komolyan elgondolkodtam, mintha a Macskajaj Grga bácsiját vegyítették volna erdélyi havasi cigányokkal - hatalmas pajeszok, pont olyan szakadt kék munkásruhák, széles mosolyok, nagy fogak. Tiszta retró hangulatom lett, de nem sok teret engedtem neki, mert annyira lenyűgözött a vasló, ami tökéletesen mozgott, híven utánozta egy élő ló mozgását. Egyszerűen szinte lebénultam ettől a “mérnöki csodától”, de aztán megállították, felemelte a traktor a lovat egy karral, majd sebességbe kapcsolt, és elhajtottak.

Ahogy visszapantattam a cangámra, és elkezdtem hajtani a Batyi felé, nagy fehérségre lettem figyelmes, mintha leszállt volna valami glória a térre, vagy amikor az óriási, tiszta fény feltűnik az alagút végén.

Megyek, tekerek, elérem a nagy fehérséget. Beszartam a gyönyörtől, hogy úgy döntöttem ma reggel is, hogy bicajra pattanok: egy hatalmas menet volt az, mindenki fehér ruhában. Férfiak is nőnek voltak öltözte, sminkelve, a nők is, mindenki ilyen habcsókszerűen fehér gyönyörű ruhában volt. Az egyik ember levette a kalapját is, levette a blúzt is, előbukkant borzalmasan szőrös háta. :))

Lefotóztam a menetet, de annyira megdöbbentem, hogy mire megcsináltam néhány képet, már el is haladtak a templom irányába.

Hihetetlen érdekes és izgalmas ám ez a város, ha meg akarod ismerni. :)

Én meg akarom!