Na gyönyörű volt a vasárnapi Critical Mass: kiváló idő, jó levegő, sok bicajos, barátok. Olyanokkal mentem, akik életükben először voltak CM-en, és tök jó érzés volt, hogy jöttek. Nyilván nekem ez fontos, merhogy én is csak másodjára vagyok, de azért jó, hogy “átadhatom” ezt a feelinget a többieknek is.

Mert van mit: amikor a több tízezer (30ezret becsültek) bicajos a kürtszóra megemeli, annál azért kevés libabőrösebb élmény van. Mi most nem mentük be a “kemény magba”, hanem csak a szélénél voltunk az eseménynek, azért egy mini emelést mi is tartottunk – én legalábbis, megmutattam a többieknek, hogy milyen egy emelés. Egyébként majd beszartam, könnyebbnek saccoltam a bicajomat a tavaly szeptemberi CM élmény után, de most alaposan vissza kellett simítani az erőlködéstől ráncosodó homlokomat. :))

No mindegy, emeltem, fotóztunk, elvoltunk, tekertünk, nézelődtünk, ejtőztünk, egyszóval élveztük egy bicajos nap minden báját. Este kellemes vacsora, majd a fáradtságtól alaposan elgyötört testünknek egy jóleső alvászás.

Most nagyon (nagyon) komolyan elgondolkodtam egyébként rajta, hogy a nyáron bicajjal fogok munkába járni. Ehhez viszont egyszer le kéne próbálnom az oda- és visszavezető utat, valamikor éjjel, vagy hétvégén, hogy kevés zavaró tényező legyen. Roppant kíváncsi vagyok, mennyire tudom kiváltani a BKV-t, ha egyáltalán. Tényleg kíváncsi vagyok.

Rengeteg CM fotó a flickr-en!

Menjetek, nézzétek meg!

flickr-en több kép is van.

Na csak azt akarom szemléltetni, hogy manuálfókusszal is el tudok kapni néha pillanatokat, amik végül fotón is tetszenek. Ez kettő olyan kép, amit csak úgy ellőttem, saccra a fókuszt. Viszont they turned out to be not so bad anyway.

Flickr-en meg lehet nézni nagyban is, ott még Gomez szemében én is látszom tükröződni.

Egy dolog az, amikor az ember a mobiljával lő magáról egy képet a tükörben, de amikor ugyanezt egy emeletes vakuval felszerelt tükörreflexes Nikonnal teszi, az kicsit olyan mintha pump-action shotgunnal menne vadászni a kacsaúsztatóra. :D

Konkrétan a hasamat fogdostam a röhögéstől! :)

És további bestof rómeó:

- A te segged is fáj meg az enyém is…
- Akkor csókolózzunk!

Gonzink is alkot:

ANONYM: en nagyon szeretem a főzelékeket. talan azert is, mert a legjobb bnom hihetetlenuljo fozelekeket tud csinalni tudod, amikor erzed a kajan, h beleadta a lelket is, es minden iz csak te erted van
SAVILE: én azt szeretem, ha a pasim a lelkét is beleadva két napon át csak ananászlevet iszik, h jó édes legyen a gecije. és akkor érzem, h minden íz csak értem van.

Tök büszke voltam, mikor megnéztem, hogy jéééééééééééé, azokat én fotóztam. :)) Azóta ő is kapott egy csomó bókot a képekre, sőt, még az anyukájának is tökre tetszett.

:))

Van az ismert probléma ugye, a tulipán és a gumi napellenző közötti látványos különbség.

Mert vegyük csak például ezt a képet:
http://www.flickr.com/photos/22569589@N06/2388121170/

Ez gumi napellenzővel készült, ami gyakorlatilag egy egyszerű gumi karima az obi körül.

Aztán vegyük ezt:
http://www.flickr.com/photos/22569589@N06/2357587498/

Ez pedig napellenző nélkül, de mondhatnám azt is, hogy tulipán napellenzővel. A tulipán azért jó, mert pontosan úgy van kivágva, hogy a végponton se lógjon bele a képbe, mintegy retró, ámde roppant gusztustalan fekete sarkokat eredményezve a fotón.

Kell szereznem egy tulipán napellenzőt a gumi helyett/mellé.

Összehugyozom magam, szerintem annyira jó ez a kép.

http://flickr.com/photos/22569589@N06/2388039682/

Andris meglepett azzal, hogy elvitt a Budapest táncbajnokságra, amit Tökölön, a Sportcsarnokban rendeztek.

Hosszú bejegyzés jön, kattints a TOVÁBB-ra!

Persze nyilván mindenkinek ismerősek ezek a táncversenyek, én is láttam csomó Savariát a Duna TV-n, meg biztos mindenki látta a Kötelező táncok c. német filmet (ha nem, tessék megnézni!). Azért volt bennem némi fenntartás a téma iránt, nekem ez nagyon új és ismeretlen világ.

Aztán elszállt az egész.

Megérkeztünk Tökölre, HÉV-vel, amit majdnem lekéstünk, mert beugrottunk kajáért meg innivalóért, aztán futólépésben baktattunk a megállóba. Ott találkoztunk Judittal, akit Andris ismer, mert szintén táncos, úgyhogy ők jól kibeszélgették magukat. (Andris eleve imád és tud is beszélgetni, én azért nagyobb kihívásokkal küszködöm az élő, beszélt kommunikációban.) Én majdnem elaludtam a HÉV-en, mert olyan romantikusan, lassacskán zötykölődött (egy óra az út, dzsíííííííííííízösz), de valami huligán kölök hozzábaszott egy kavicsot a szerelvényhez, arra felébredtem. Ha mondjuk betöri az ablakot, és meggyilkol vele valakit, az szép lett volna. Remélem, egyszer elüti egy vonat, és mindkét kezét levágja, ha már azzal szórakozik, hogy vonatokat dobál kővel.

Szóval megérkeztünk, a Sportcsarnok kettő perc járásra az állomástól. Kiperkáltuk az 1500 forintos belépőt, kaptunk Tibi csokit, és máris bevettük magunkat a csarnokba. Még a gyerek számok mentek, addig a fölső karzaton dumcsiztunk, de aztán Andris ismerősei szereztek nekünk helyet lent, az első sorban, szóval leköltöztünk.

Egy kisebb, negyven perces csúszásba torkollott az esemény, de sebaj, kezdődtek az ifi meg a felnőtt számok, ezeket már tényleg élvezet volt szemlélni. Ráadásul tök közelről. Teljesen más, mint a tévében, ahol az operatőr szemén keresztül látod a világot, itt meg közvetlen közel suhannak el előtted izgatott lánykák félig kész sminkben, félmeztelen fiúk, kezükben sötét öltönnyel, vagy a barnítókrémmel idegesen rohangáló édesanyák, egy óbégató nagymama társaságában.

Rögtön belecsöppentem a varázslatba. Tudod, az a fura bizsergés, ahogyan ott szaladgálnak hátul a csoda ruhákban a fiúk-lányok, akik majd hamarosan a parketten fogják a legjobb tudásukat adni. Az izgalom, az izzadság, a feszültség ólomsúlyú fátyla lengte be az egész teret, meg a barnítókrém fura szaga. :)

Vicces volt az egész szituáció. Ugye a nyalka fiúk, a hétköznapitól mondjuk hihetetlen módon szokatlan outfitben, hajban, sminkben, a lányok úgyszintén. A ruhák mondjuk gyönyörűek voltak, ráadásul ezek a táncosok papírvékonyak, a testük arányos, semmi felesleges zsír, viszont semmi felesleges izom sem. Olyan tökéletesen alkalmazkodott a testük a tánchoz, hogy egyrészt tök jól álljon rajtuk a ruha, másrész ne kelljen felesleges izommunkát végezniük – az idő és energiaveszteség, gondolom.

Andris azt is megosztotta velem, hogy a magas emberek nem jók (latin) versenytáncosnak. Az ő tagjaikat ugyanis sokkal nehezebb kordában tartani pl. egy gyors mozdulat közben. Hiszen képzeljünk el egy hosszú kart például: egy pörgésnél csak a centrifugális erő sokkal nagyobb, mint egy rövidebb kar esetében, tehát nyilván hosszabb ideig vinné a lendület. A magasabb, nyurgább emberek inkább a standard kategóriában remekelnek, hiszen ott egy elegáns tánc egy magas emberrel még szebb, mint egy alacsonyabbal. És tényleg: sokkal kevesebb volt a latinban a magas fiú-lány.

Az is érdekes volt, hogy a fiúk feneke helyenként jobb volt, mint a lányok popsija, és engem különösen lenyűgözött a hajuk. Mármint a fiúk haja. A lányok haja gyönyörű volt, szokásosan gyönyörű, amit az ember mondjuk egy estélyen vagy szalagavatón is láthat, de a fiúkén szerintem annyi kence meg fice volt, amennyit én egész életemben nem használok el. :) Tökéletesen lelapított, latinimitátor hajak, csillogás, glamúr, érdekes volt. Na és a sok-sok barnító, a lányok töménytelen módon bekenték magukat vele, de úgy látszik, a srácok ebben sincsenek lemaradva: homloktól nagylábujjig mindenki furán barna volt. Optikailag nyilvánvalóan rásegít a dologra (lásd: testépítők bronzosítása), kiemeli az izmokat, de úgy láttam, egy-egy fiú és lány kissé túlzásba vitte. Pont a nagy kedvencem, a fehér rojtruhás lány kent szerintem kicsit többet magára, és egy kicsit már ZÖLD volt, nem is barna. :D

(Azon gondolkodtam végig, hogy mennyit is hogyan kéne edzenem, hogy legalább a seggem ilyen szép és formás legyen. Irigyekem, na.)

Különösen a fehér rojtruhás lány tetszett, illetve a ruhája, ami szerintem zseniális volt. Volt is egy kis balesete, kifeslett néhány rojt, és összegubancolódott, de rutinosan megoldotta: letépte őket és kész. The show must go on, ugye. Egyébként is le voltam nyűgözve a ruháktól, a kreációk egyediségétől, és volt olyan is, amit kicsit nehezen bírtam feldolgozni, de azért mégis tetszett. Szóval minden tiszteletem a szabóké/varró(nő)ké, akik ezeket összeállítják a táncosoknak.

Volt egy csomó páros, aki standard és latin kategóriában is indult, így roppant érdekes volt néha ugyanazt, ugyanazokat az arcokat látni előbb lélegzetelállítóan gyönyörű, elegáns estélyi ruhában keringőzni, majd barna/zöldre kenve izgalmasan szexi aligruhákban domborítani a csábító latinokban.

Meg az ütközések. Gondolom, milyen éles lehet az egész verseny a tánciskolák között, meg nyilván a párok között. Egy-egy ütközéskor tapintható volt a feszültség két páros között, de különösen akkor, amikor az egyik páros lánytagja a másik lány ruhája alatt megbújó, de egyébként hátrafeszített lábában irgalmatlanul megbotlott. Az az arc elég beszédes volt. Asszem a “dögölj meg te hülye kurva” a legfinomabb, amit e helyütt elmondhatok. Egyébként a többség a “tervezhető” összeütközésekre elegánsan felkészült. Amikor látható volt, hogy a párok egymáshoz közelednek, valahogyan “tudták”, hogy itt esemény lesz, és ahol az ütközési pont várható volt, ott mindketten leengedték a kezüket, behúzták a lábukat, stb, így nem vesztettek lendületet, folytathatták a táncot, miközben tökéletesen elegánsan nem érintkeztek a másik táncossal, nem akasztották meg egymást. Ez tök érdekes volt.

Ja igen, és Judit, akivel a HÉV-en futottunk össze, megkérdezte, hogy én is táncolok-e. Ezt, úgy gondolom, bóknak kell tekintenem, ezért szelíden rámosolyogtam, majd elárultam, hogy nem, én bizony inkább fotózni jöttem ide. Bizonyítékul megmutattam a felszerelésemet, mire felcsillant a szeme, és megkért, hogy akkor őket egész nyugodtan fotózzam (a 154-es páros). Természetesen megígértem neki, hogy így lesz, és így is lett. Csomó képet csináltam róluk, és már el is küldtem neki.

Azt mondta egyébként, hogy ez teljesen meglepő, hogy nem kérek ezekért a fotókért pénzt, mert az úgy szokott lenni, hogy odajönnek a fotósok egy-egy ilyen versenyre, lefotózzák azt, majd felrakják a saját oldalukra a jól lekicsinyített képeket, atomra vízjelezve, és a táncosok kiperkálhatják azokat, amelyeket szeretnék megkapni. Itt kicsit elállt a lélegzetem, majd önmagamban ígéretet tettem magamnak, hogy ha csak rajtam múlik, letöröm a fotóshiénák bizniszét. Szarházi dolog szerintem ez, de hát aki ebből él, az legyen ettől boldog. Én sose kérnék pénzt a fotóimért, kurvára nem vagyok olyan szinten, ráadásul élvezem, hogy fotózhatok. Gyakorlásnak, hobbinak kiváló, olyan boldog voltam, hogy volt célja az egésznek, mármint hogy volt konkrét kérés, hogy fotózzak valakit. Időtlen idők óta próbálok élő embert találni arra, hogy fotózhassam, erre tessék, a ráckevei HÉV-en megkérnek rá. :) Bingó. Na szóval ha fotózni kell, csak szóljatok.

Úgyhogy szuperül éreztem magam, be is lengettem Andrisnak, hogy szeretnék még többször is menni bajnokságra, sőt, kapacitálom, hogy minél előbb kezdjen ő is versenyezni, hogy fotózhassam őt is. (Egészen véletlenül az exem is táncos, igaz, ő már nem versenytáncol néhány éve. Hm.)

Ja és kell egy teleobjektív. Sürgősen.

Ég és föld. Persze volt már a kezemben tükörreflexes, de nagyon sokáig (négy évig) egy Canon kompakttal (PowerShot A85) fotóztam. Az eredmény ismert: szar, bemozdult, gyenge minőségű fotók, jó fotó kizárólag tűző napon, atomstabil kézzel és/vagy rövid záridővel készülhetett.

Félreértés ne essék: számomra digitális tükörreflexes fényképezőgépet két (kettő) cég gyárt, a Nikon és a Canon. A többi a leves.

A kompakt gépek azok, amik kicsikék, többnyire tégla formájúak, az objektívjük a géppel egybeépített, vagyis nem cserélhető, könnyű a kezelésük, egyszerű “előkapom és fotózok” stílusú masinák.

A bridge gépek már komolyabbak, objektívjük nagyobb, azonban még nem cserélhető, szolgáltatásaik komolyabbak. Bridge (=híd), vagyis átmenet a kompakt és a tükörreflexes között.

A gépek királya természetesen a tükörreflexes (mint az én D40x-em). Hívják őket SLR-nek is (Single Lens Reflex=tükörreflex), ami az analóg tükörreflexes gépre vonatkozik, illetve DSLR-nek a digitális tükörreflexes gépeket, ezekben már nem filmre dolgoznak, hanem kizárólag digitálisan.

A működésében is eltér a két alatta lévő kategóriától, hiszen komoly zárszerkezettel rendelkezik. A zárszerkezet az, ami útját állja a fénynek, és exponáláskor kinyit, hogy fény érje az érzékelőt. Ebből adódik elég speciális hangjuk is, ami a fényképezőgépek “nemzetközi” hangja is egyben. (Ezért van az, hogy a kis kompakt gépeken is be lehet állítani, hogy exponáláskor kiadják magukból az ismert “elsütés” hangot, de ez ne tévesszen meg bennünket, ez csupán egy hangfájl, amit a kis gépek gombnyomáskor lejátszanak. Illúzió.)

A tükörreflexesek abban is eltérnek a többitől, hogy a képek komponálásakor pontosan azt a képet látjuk a keresőben, amit a lencse is lát, vagyis ami majd a kész kép lesz. A kompakt gépeknél ez nem így van, hanem ott egy külön kis ablakocska található rajtuk, azon keresztül kell nézni, és ez csak hozzávetőleges képet ad arról, hogy mi lesz a végeredmény.

Mért jó a tükörreflexes? Pont a fenti okok miatt. Azt látom, amit fotózok vele. Manuális beállítási lehetőségei miatt azt csinálok vele, amit akarok, illetve pontosabban: azt csinálja a gép, amit akarok, és az úgy is fog kinézni, ahogy akarom. Objektívje tetszés szerint cserélhető, határ a csillagos ég. Kiegészítői hosszú sora széleskörű felhasználást garantál (távkioldó, külső vakuk, markolat, állvány, stb.)

A tükörreflexes nem tud videót csinálni. De – mint bizonyára tudjuk -, a videófelvevős fényképezőgépek kizárólag parasztvakításra szolgálnak, igazából jó minőségű videót úgyse tudnak, egy DSLR viszont ne videót csináljon, hanem profi képeket, amiket csinál is. Egyébként meg természetesen a tükörreflex technológia sajátossága nem teszi lehetővé a videófelvételt.

Fura egyébként, mert ez olyan, mint a házasság. Megveszel egy DSLR-t, (elveszel egyet…), aztán ráébredsz, hogy új objektívet “akar”, új vakut “akar”, szóval csak költesz rá, költesz rá, de baszki, megéri! Megéri. És aztán van egy alapgéped (ezt váznak hívják, a váz az objektív nélküli, “puszta” gépet jelenti), ami pusztán töredékét éri majd a számtalan objektívnek és kiegészítőnek. Mert ugye a kitobjektív (amit a vázhoz adnak többnyire kedvezményes áron) nem elég, akkor veszel egy másikat, aztán még egyet, és hipphopp, máris többet költöttél, mint a váz ára.

Nekem (most) azért Nikon, mert kurvára nem vagyok profi egy Canonhoz. (Na nem mintha a Nikon nem lenne profi!) Szolgáltatásai – papíron – tökéletesen elegendők nekem. Meg hát szégyellnék is egyelőre lelkes műkedvelőként olyan géppel dolgozni, amit úgysem tudnék kihasználni. Ezzel nem szégyellek, a D40x-ről úgy érzem, hogy az én gépem.

Ezért kérlek benneteket, nézegessétek a képeimet, és kommenteljétek őket bátran a Flickr-en is! Ebből én is tanulok.