redblek

A főiskolán az elmúlt szemeszterek alatt egy csomó olyan gyakorlatunk volt, amikor meg kellett oldani egy előírt feladatot. Véletlenszerűen vagy saját választásunk alapján kellett (alkotó)csoportokat létrehozni, és közösen megoldani valamit.

És bizony ez ráébresztett egy fontos dologra, amit így ideje bevallanom.

Én nem vagyok csapatjátékos.

Egyszerűen nem. És abszolút nem értek egyet azzal, hogy embereket egyáltalán erre kényszerítenek.

Szeretném már elfelejteni ezt az eufemizáló meg polkorrekt megfogalmazást, hogy “csapatjátékos”, mert mindenkire ezt erőltetik, minden önéletrajzhoz követelmény bazmeg, hogy csapatjátékos legyen, meg oldódjon fel a csapatban.

Ettől hányok.

Én akkor vagyok a leghatékonyabb, ha egyedül dolgozom. Elejétől a végéig. Egész egyszerűen így működök. Tökéletesen átlátom elejétől végéig a feladatot, hibátlanul meg tudom oldani. Erre ráadásul tök büszke is vagyok. De amikor egy csapat szürke kis tagja vagyok, és látom, hogy a csapatkonszenzus mindig egy minőségileg alsóbbrendű eredményt hoz, mint amit én magamtól alkotnék, akkor mérhetetlenül szomorú vagyok, mert a közös eredmény mindig szarabb, mint az, amit én leteszek az asztalra.

Asszem, hogy ez egy nagy előny egyébként. Ilyen pszichológiai teszteken is folyton hazudik az ember, hogy: “persze, persze hogy csapatjátékos, hát én ne lennék az?” De igazából egyik tulajdonság sem magasabbrendű a másiknál: nincs törvénybe iktatva, nincs belénk kódolva hogy mindenkinek csapatjátékosnak, vagy mindenkinek egyéni feladatmegoldónak kell lennie.

Egyszerűen értsétek meg: valaki csapatban hatékonyabb, valaki meg önállóan.

És jó erre így felnőtt fejjel atomvillanás-szerű döbbenettel ráeszmélni és kijelenteni a teljes csoport előtt március 3-án délelőtt, hogy én bizony hatékonyabb vagyok nélkületek.

És ez nem bárkinek a megbántása, vagy lenézése! Ez éppenhogy önmagam pontosabb megismerésének egy további lépcsőfoka.

Az út közepén tartok pont, két akadályt vettem, kettő még hátravan. A KRESZ vizsga még tavaly novemberben sikerült, 72 pontom lett a 75-ből, elsőre sikerült :) Meg is lepődtem, de örömmel láttam felbukkanni azokat a kérdéseket, amiket tízezerszer begyakoroltam.

A második a rutinvizsga. Erre a tavaly év végi és most év eleji fősulis vizsgaidőszak miatt nem mertem akkor nagyon ráfeküdni. Ezért most, a szemeszter elején, amikor úgy gondoltam, hogy kissé kevesebb erőfeszítést kell a suliban tenni, mehet a jogsi.

Így is lett, a rutin órákat szinte azonnal lezavartuk, a kötelezőkön felül nem kellett többet vennem. Mi több: az első rutin órámon már volt egy kis forgalmi feladat is. Megszeppenve bár, de a feladatot teljesítve vezettem az autót a Váci úton egészen a Parlamentig és vissza a Duna Pláza mögötti rutinpályára.

A rutinfeladatok meglepően könnyűek, a négy kötelező az gyerekjáték. (Itt vannak egyébként a feladatok leírásai: “B” kategóriás feladatok.) Az öt választható is szerintem elég könnyű, és én akkora mázlista vagyok, hogy ezek közül pont a kedvencemet húztam, a “megállás-elindulás emelkedőn”-t. Ez a klasszikus kézifékes indulás, amiről mindenki, akit kérdeztem, kizárólag szánakozva nyilatkozott: ez mekkora egy szar, milyen nehéz, nem lehet megcsinálni, stb.

Én már a gyakorlásokkor elsőre teljesítettem, egész egyszerűen csak figyelni kell az oktatóra, és csinálni azt, amit mond. És voilá!

A járműkezelés rész sokkal érdekesebb volt, tekintve hogy arra a rutinpályán egy perc időt sem fordítottunk. Egyszerűen elfelejtettük :) A vizsga előtt egy nappal, este kaptam egy dvd-t az oktatómtól, azzal a tanáccsal, hogy nézzem át a járműkezelést, és menni fog. :DD Hát vicces volt, tényleg így csináltam, megnéztem a filmet, nagyjából megtanultam, a dolgok viszonylag logikusak.

Aztán persze másnap a legfontosabb nem jutott eszembe a gumiabroncsok vizsgálatakor, az a rohadt 1,6mm, de megerőltettem az agyam, meg a vizsgabiztos is célozgatott, és akkor eszembe jutott :)

Vizsga előtt ráadásul gyakoroltunk Zolcsival, a dízel Skodán (az oktatóautóm is dízel, Seat Leon), de kissé kétségbeestem, hogy jó ötlet volt-e ez, mert ennek teljesen más pedáljátéka van, és vizsga előtt ezzel gyakorolni, aztán visszaülni a már “megszokott” Seatba, a megszokott pedálokhoz, kissé furcsa volt.

Végül azonban nem bizonyult rossz ómennek a másik autó, és legalább sikerült gyakorolni is kb. egy órát egy másik kocsin is.

A rutinfeladatok közül a négy kötelező tök jól ment, annak ellenére, hogy a hátramenet végén lefulladtam (először), na itt kissé ideges lettem. Jött az elindulás az emelkedőn. Csináltam a szokásos procedúrát, csúsztatom a kuplungot, erre bazmeg megin lefullad. Itt már tiszta ideg voltam, egyrészt a pályán az első óra után nem fulladtam le többet, másrészt a 37,8 fokos lázam miatt pattanásig feszült eleve a fejem. Na meg elkezdett pirosodni az arcom, szégyelltem is magam, meg gondoltam: ebből bukás lesz.

Úgy izzottam a vezetőülésben, mint a kénköves pokolban. Féltem a sikertelenségtől, nem akartam lebőgni az oktatóm előtt, irgalmatlanul fájt a fejem. De jól kezeltem a helyzetet: amint lefulladtam, azonnal kuplung-fék, kézifék vissza, és nem telt el egy másodperc, már ismét back-on-track. Végül is megoldottam a feladatot, de alig vártam a mondatot a vizsgabiztos szájából.

Mire aszongya: köszönöm, megfelelt, írja alá.

Ennyi volt az egész. :D

Örültem, persze, hogy a francba ne, mikor már lejátszódott előttem a bukás A-tól Z-ig, jöhetek újra vizsgázni, öt rongy bukta. De sikerült!!! Jippí!

Úgyhogy még hátravan a forgalmi vizsga és az elsősegély tanfolyam. A forgalmi óráimból papíron már csak kettő van hátra és vizsgázhatok, de szerintem kérek még két duplaórát, és végigmegyünk még két vizsgaútvonalon, csak hogy mást is lássak Újpesten kívül. :)

Az elsősegélytől nem félek annyira, az egy vasárnap lesz, aznap délután már vizsga is, és ha mind a négy papír összejön, már irány is az okmányiroda, ahol szépen odaadják majd a jogosítványomat.

Tényleg alig várom.

Akárhogy is, girbegurba ujjaival kopogtatja már az esténként nyitva hagyott ablakokat a rozsdabarna évszak. Meglepő, de én alig vettem észre. Egyszercsak hipphopp, már nem mélyzöldek a fák, hanem a barna és a zöld közöttiek, és egyre több levél van az utcán, lehullva.

Ősz van/lesz.

Van némi változás az én életemben is. Szeptemberben nekem is kezdődik a fősuli. Sikeresen felvettek a BKF-re, kommunikáció és médiatudomány, levelező. Munka mellett igyekszem majd végre azt tanulni, amit már korábban kellett volna – de amíg az ember fiatal, és a szülei mondják meg neki, hogy hova kell menni egyetemre, addig nem nagyon lehetett ugrálni.

Most már lehet, most már dönthetek én is arról, hogy mit és hogyan szeretnék tanulni.

Kicsit persze izgulok is, hiszen mégiscsak majdnem tíz év után kell visszaülni az iskolapadba, de valószínűleg nem szokatlan, hogy egy 30 éves felnőtt belevágjon egy fősuliba és továbbképezze magát. :) Meglátjuk.

Közben persze eleredt az eső, a macskák meg rohangálnak, hogy az összes szőnyeget úgy rendezzék, ahogy nekik jó, de legalább kifárasztják magukat és így megpróbálhatok aludni éjszaka.

Písz.