A főiskolán az elmúlt szemeszterek alatt egy csomó olyan gyakorlatunk volt, amikor meg kellett oldani egy előírt feladatot. Véletlenszerűen vagy saját választásunk alapján kellett (alkotó)csoportokat létrehozni, és közösen megoldani valamit.
És bizony ez ráébresztett egy fontos dologra, amit így ideje bevallanom.
Én nem vagyok csapatjátékos.
Egyszerűen nem. És abszolút nem értek egyet azzal, hogy embereket egyáltalán erre kényszerítenek.
Szeretném már elfelejteni ezt az eufemizáló meg polkorrekt megfogalmazást, hogy “csapatjátékos”, mert mindenkire ezt erőltetik, minden önéletrajzhoz követelmény bazmeg, hogy csapatjátékos legyen, meg oldódjon fel a csapatban.
Ettől hányok.
Én akkor vagyok a leghatékonyabb, ha egyedül dolgozom. Elejétől a végéig. Egész egyszerűen így működök. Tökéletesen átlátom elejétől végéig a feladatot, hibátlanul meg tudom oldani. Erre ráadásul tök büszke is vagyok. De amikor egy csapat szürke kis tagja vagyok, és látom, hogy a csapatkonszenzus mindig egy minőségileg alsóbbrendű eredményt hoz, mint amit én magamtól alkotnék, akkor mérhetetlenül szomorú vagyok, mert a közös eredmény mindig szarabb, mint az, amit én leteszek az asztalra.
Asszem, hogy ez egy nagy előny egyébként. Ilyen pszichológiai teszteken is folyton hazudik az ember, hogy: “persze, persze hogy csapatjátékos, hát én ne lennék az?” De igazából egyik tulajdonság sem magasabbrendű a másiknál: nincs törvénybe iktatva, nincs belénk kódolva hogy mindenkinek csapatjátékosnak, vagy mindenkinek egyéni feladatmegoldónak kell lennie.
Egyszerűen értsétek meg: valaki csapatban hatékonyabb, valaki meg önállóan.
És jó erre így felnőtt fejjel atomvillanás-szerű döbbenettel ráeszmélni és kijelenteni a teljes csoport előtt március 3-án délelőtt, hogy én bizony hatékonyabb vagyok nélkületek.
És ez nem bárkinek a megbántása, vagy lenézése! Ez éppenhogy önmagam pontosabb megismerésének egy további lépcsőfoka.