Dsida Jenő: Templomablak

Kik csak az uccán
járnak-kelnek
szépséget rajta
nem igen lelnek,
kiváncsi szemmel
rá nem tapadnak:
csak egy karika,
szürke karika,
ólomkarika,
vén templomablak.

Rácsa rozsdás,
kerete málló,
emitt moh lepi,
amott pókháló, -
sütheti napfény,
sötét örökre,
mint világtalan,
bús világtalan,
agg világtalan
húnyt szeme-gödre.

De ki belép
a tág, iromba,
boltozatos,
hűvös templomba
s belülről pillant
ablakára,
megdöbbenten áll,
megkövülten áll,
elbűvölten áll: -
Nézz a csodára! -

Színek zengése!
Fények zúgása!
Mártir mosolya!
Szűz vallomása!
Kék, ami békül,
piros, mi lázad!
Magasba ragad,
a mennybe ragad
lángtünemény
és tűzkáprázat!

Ó, titkok titka:
a földön ittlent
belülről nézzen
mindenki mindent,
szemet és szívet
és harcot és békét! -
Áldja meg az Úr,
áldja meg az Úr
a belülről látók
fényességét!

(Alapvetően nem vagyok egy szentfazék, de ez a vers régóta egyik kedvencem. Sokat jelentett nekem, amikor annak idején a zongoratanárom megmutatta ezt a verset. Arra már nem emlékszem, hogy melyik zongoradarab volt, de egy mű értelmezése kapcsán jött elő. Vissza-visszatér az életembe ez a vers. Ez a vers olyan, mint én vagyok, ezen lepődtem meg a legjobban, később, már érettebb fejjel. Én vagyok a templomablak.)