redblek

Előkészületek

Több hete el lett döntve (de passzív, juj de szép), hogy a múlt hétvégén a péntek-szombat-vasárnap kombó az bizony Bécsben lesz eltöltve (megin passzív). Így is lett, négyen eredtünk neki az útnak, autóval. Ennek roppant praktikus előnyei vannak, ad1, viszonylag rugalmas közlekedési lehetőség, ad2, két és fél óra alatt Bécs belváros Budapest központból, ad3, kényelmesen elfér benne az a sok-sok minden, amit vittünk magunkkal, meg amit ott vettünk.

Szóval péntek délutánra pontosan a megbeszélt időre sikerült megérkezni a szállásadó emberünkhöz, aki tök szimpatikus volt, rögtön felvilágosított, hogy mi merre, mit érdemes és mit nem, elmondta, hogy a lakásban mi hogy működik, stb, stb. Szinte a belváros szívében sikerült megszállni egy igazán kellemes lakásban, viszonylag potom pénzért. Kapásból az utcában volt egy szauna, de egyéb más egységek is szinte néhány sarokra csak. Szóval megérkeztünk Nyugat-Európába.

Ez a bejegyzés nagyon hosszú és tele van képekkel, kattints a továbbra, és olvass!

Első blikk

Bécs gyönyörű. Úgy en bloc, meg úgy mindenhogy.

Főleg így karácsony előtt. A szinte kötelező Mariahilferes sétát nem lehet kihagyni, és valóban: az esti fények lenyűgözőek. Tök különleges világítások voltak, hatalmas piros gömbök, amik karácsonyfa üveggömböt imitáltak, de óriásiak voltak! Csillagok, kis égők, szóval minden, ami az ember lelkét simogatja a karácsony előtti hangulatban.

Az élményt még az sem rontotta el, hogy annyian voltak, mint az oroszok, ráadásul magyarok. Őket, főleg a bunkóbbját, elegánsan ignorálva egészen kényelmesen el lehetett lenni az utcában, meglepő, hogy a helyiek nem akarnak rögtön fellökni, a kutyás néni aranyosan arrébbment, mert tudta, hogy ő lassabban halad a kutyával, ezért előreengedett minket. Na ilyen nem lesz nálunk még vagy háromszáz évig.

Karácsonyi vásár, péntek este

A karácsonyi vásár a Múzeumnegyedben volt – illetve volt több is, mi akkor azt néztük meg. Kellemes, szép fastandok, nem az a gagyi demszkybódé, és mindenki barátságos volt. A forraltbor (szintén életemben először) kellemesen kitöltötte a pocakunkat, meg előkészítette a lelkünket a várható esőre. Merthogy pont akkor kell elkezdenie szemerkélni ugye, amikor karácsonyi vásárt nézünk, hát persze. A finom fűszeres bor mellé természetesen ilyen cukrozott/mézes diót meg mandulát ettünk, isteni finom volt. A standokon érdekes áruk voltak, kedvenceim a gyönyörű karácsonyi üveggömbök, a babák meg a színes gyertyák voltak. A kellemes orgánumú, forraltbort (Glühwein talán) felszolgáló fiatalember folyékony és gyönyörű angolsággal kommunikált, és kilógott az alsója. Hm. Ráadásul olyan volt, mint a Született feleségekben Bree fia, Andrew! :)

Egy picit mászkáltunk még este, ezt tényleg csupán az eső árnyékolta be. Be is álltunk egy kis fabódéba, ahol valami üvegvitrinben mindenféle plüssállatok mozogtak (valami motor hajtotta őket, és ilyen ritmikus mozgásokat végeztek, forogtak, szőnyeget poroltak, stb.) Aztán az esőtől kissé elkedvetlenedve vettük az irányt a vackunk felé.

A nap végén egy szép nagy adag vacsorát költöttünk el valami fura portugál étteremben, de isteni finom volt. Már péntek este európai polgárnak éreztem magam.

Szombat: vásárlás, buli

Reggel a többieknél korábban ébredtünk, ezért egy kis korai fotózásra szántuk el magunkat. Ez úgy indult, hogy piacozás, rövid városnézés, olyan igazi, friss, szombat reggeli séta, az alvó város illata, az ébredező árusok, az őszi (téli? ugyan.) színek, szóval egy hihetetlen élménykavalkád. Eleve amióta Budapesten élek (7 éve), azóta ilyen városmániás lettem, és két időszak van, amikor különösen kedvelem a városokat, pl. Budapestet, de akár Bécset is, mert árasztja magából hogy ő is tud ilyen lenni: az egyik a friss-hűs tavaszi időszak, amikor a régi-új szelek kifújják a várost, a másik pedig a légszomjas, forró, aszfaltizzasztó nyár. Ezekben a pillanatokban teljesen Almodóvar-hangulatom van, és nagyon szeretem ezeket a hangulatokat! Néha úgy érzem, szerelmes vagyok a városba.

A piacon egy árus (nem német ajkú volt, az biztos) megkínált minket sózott wasabi maggal. Soha nem ettem még wasabit, két dolgot tudtam róla, hogy egy csípős vízi fűszer, meg van két ilyen nevű étterem Budapesten. Megkóstoltuk, ilyen finom ropogós, mintha az ember sós pisztáciát enne hájastul, csak nem olyan kemény a héja. Ez viszont nem pisztáciaízű, hanem csípőőőőőőőős! Annyira azért nem, hogy az ember tüzet okádjon utána, de hogy is mondjam, éreztem még utána az ízét. A wasabimag mellé finom, pisztáciás édességet is vettünk egy török lánytól, ott fotóztuk az eredeti, török halvát is. (Erről már írtam én is, de itt ilyen nagy kiszerelésben is volt!)

A piacon két, illetve három fura élmény is ért. Az egyik, hogy noha sokan voltak, senki sem akart fellökni. A másik, hogy egy árus megkínált a portékájával, odanyújtotta nekünk, hogy kóstoljuk meg – na ilyet nem lehet pl. Pesten a Vásárcsarnokban átélni, mert már ha válogatsz is a pultok termékei között, jobb esetben rádszólnak, hogy ne turkálj, rosszabb esetben rá is csapnak a kezedre, mint az óvodában a makarenkós módszer szerint felügyelő szadista (óvó?)nénik. A harmadik élmény pedig, hogy itt is volt legalább annyi stand, vagy még több is, mint a Vásárcsarnokban, de nem az összes ugyanattól a nagykereskedőtől származó ugyanazt a terméket, ugyanannyi rohadt almát és szikkadt retket árulta, hanem mindegyiknél teljesen más volt a készlet. Piacgazdaság, na. Európa, na. Pedig csak 200 km.

Aztán haza, mert a reggeli éhség bizony megjelent a pocakunkban. Finom, friss, ropogós, zsemletartalmú zsemlébe töltött sok-sok szelet szalámis reggeli elfogyasztása az ANKER-ben, (nálunk ugye a zsemle levegő, víz és fűrészpor keveréke, na ott nem), majd máris irány a Mariahilfer. Tele van jó boltokkal, nem három éves, már a kutyának sem kellő kollekciókat árulnak, amiket aztán utoljára még Pesten próbálnak elsózni, hanem friss, tök jó cuccokat. Érdekes élmény volt, hogy a ruhaboltokban vannak kiegészítők is, külön állványokon. Nálunk ilyenek nincsenek is, nem is értem miért: félnek, hogy ellopják, ezért ki se rakják?! WTF?

A vásárlás végén néhány szatyorral gazdagodva (egy szuper kabát, néhány kiegészítő, alsók, stb.) még belátogattunk egy hatalmas szexshopba is, csak úgy a miheztartás végett. Én nem vettem semmit, de nem volt ezzel mindenki így. A kedves eladók közül ketten is odajöttek segíteni, az egyik még tanácsot is adott, hogy melyik termékhez melyik síkosítót ajánlja. Látszott, hogy nem a levegőbe beszél… :) Feltettem két kérdést, azonnal mondta rá a választ, és meg is mutatta a terméken, hogy hol kell nézni a megfelelő helyen, ha legközelebb magamtól akarom megtudni. A csaj kicsit pornóipari szakmunkás benyomását keltette, de roppant szimpatikus volt, felkészült és segítőkész. Na kérem.

Na miután így bevásároltunk, megint éhesek lettünk, ekkor jött az ötlet, hogy próbáljuk ki a Vapianot. Az egy ilyen nagyon jó kis hely, tésztás dolgok vannak főleg, és az benne a jó, hogy bemész, kapsz egy kártyát, amire az összes fogyasztásod felírják, majd távozáskor fizetsz. De a legjobb nem ez: hanem az, hogy odamész a pulthoz, ahol a szakácsok vannak, és a pult tulajdonképpen nem is pult, hanem maga a konyha. Hiszen ott, előtted harminc centire készül az étel, amit kértél, frissen, rögtön megmondhatod a pincérnek, hogy mit tegyen vagy ne tegyen rá, és onnan, frissen elviheted magaddal a tálcán. Látod, hogy mit eszel, látod, hogy hogy készül, és az az illat! Hmmmmmmmmm! Próbáljátok ki egyszer ti is!

A kellemes naptól megrészegülve némi pihenőt engedélyeztünk magunknak délután (elvileg Schönbrunn volt tervben, de a lábunk finoman szólva lerohadt). Így nem maradt más hátra szombat estére, mint a buli.

Buláj

Szombat este elmentünk bulizni. Én úgy igazán szerintem életemben először (vicces, hogy ezt pont Bécsben, de hát a globálkozmopolitizmus jegyében szarok rá). KUR-VA JÓL éreztem magam. Ebben szerepe lehetett annak a minimum 6 üveg borzasztó finom sörnek is, ami segített a hangulat fokozásában. A helyről első blikkre meglehetősen negatívak voltak az elképzeléseink, de csak azért, mert valószínűleg túl korán érkeztünk. Azért, mert amikor megjöttünk, gyakorlatilag szardíniásdoboz effektus volt: a felső részen (kb. akkora, mint a régi gyerekszobám) tömörültek ezren, aztán úgy éjfél körül az olasz kinézetű ajtónálló fiatalember megnyitott egy kaput, oszt özönlött lefelé a jónép.

Aranyosak voltak a pincérek, az emos (ímós), a szőke fiú, és a kopasz is, a ruhatáros fiút is megleptük egy ajándék csápolással, a fotós fiú is kattingatott ezerrel, a sör valami fenomenálisan finom volt. Ráadásul ilyen felpattintható gumikupakos volt, mint régen a nagymamám befőttesüvegei.

Életemben nem tomboltam még ilyen jót. Egyébként úgy láttam, így voltunk vele mind a négyen (négyen mentünk Bécsbe). Az mindenesetre biztos, hogy feldobtuk a helyi bár hangulatát, néztek is ránk, mint a falusi szövőnők a szerverhotelben. Megadtuk az alaphangulatot, na. Noha nem szolgáltak fel semmilyen koktélt és ásványvíz sem volt (!), a sör is elég volt hozzá (nekem mindenképp), hogy gátlásaimat vesztve riszáljam a seggem. És jó volt. :) Tök jó zenék, amiket szeretek, 90-es évek, Discodrome, nem az a szar tüctüc, szóval még ez is spannolt.

Mivel Pesten még életemben nem voltam bulizni, csak hallomásból meg fotókból tudok képet alkotni a magyar főváros partijairól. Viszont amit itt láttam Bécsben, az nagyon más volt, legalábbis így külsőleg. Itt valahogy elmaradt az a sok fotón visszaköszönő dolcsegabbana kommandó, egyen-ruhában, egyen-kiegészítőkkel és egyen-frizurával. Nem azt mondom, hogy mindenki hihetetlen egyéniség volt (egyébként mért is ne?), hiszen nem ismertem ott senkit sem, de legalább nem néztek ki egyformán. Nem volt ez az áltrendi, műmájer arcoskodó baromkodás, ami itt meg sugárzik. Ezek a srácok-lányok jól néztek ki, és egyszerűen jól érezték magukat anélkül, hogy minden másodpercben azon aggódnának, hogy hogy áll a felhajtott gallérú egyen-fekete-ingük.

Egy picit azért morcos vagyok egy elég különös emlék/nememlék miatt. Történt ugyanis, hogy a lenti bárpultnál lévő székre csücsültem (meglehetősen illuminált állapotban), és ekkor egy olyan 15 mp-1 perc körüli idő az tökre kiesett. Esküszöm, nem tudom, mi történt, mit csináltam, vagy mit nem, csak arra emlékszem, hogy “úgy gondolom”, hogy leestem a székről. De a fura az, hogy ennek semmi külsérelmi nyoma nincsen, a szemüvegem ép, szóval lehet, hogy csak úgy képzeltem, hogy leestem. Nem tudom, de ha tényleg leestem, akkor azért érzem magam roppant szarul, mert kb. egy másodperc alatt elveszthettem az emberi méltóságom.

Vasárnap: ébredés, fejfájás, étkezés, hazamenés

A vasárnap meglehetősen váratlanul ért egy iszonyú fejfájás formájában. A kicsi ágyról felkászálódva mintha tízezer lufit fújtak volna fel az agyamban, és mind lüktetett, a kurva anyját! A biztonság kedvéért egy aszpirint és némi friss vizet vettem magamhoz, mert valahogy úgy éreztem, ez a kombó úgy kb. egy óra múlva lenyugtat. Meg az is biztos sokat nyomott a latban, hogy kb. szombat délután kettő körül fogyasztottunk utoljára szilárd táplálékot. Miután mindannyian kimásztunk az ágyból, és emberi formába hoztuk magunkat, a vasárnapi meglehetősen strict nyitvatartási, vagy inkább zárvatartási rendben egy McDonald’s-ba vetettük magunkat, ott megreggeliztünk.

Mikor épp az autóért indultunk volna, barátainknak eszébe jutott, hogy hopp, nincs itt a kocsikulcs. No, ők vissza a lakásba, hogy elhozzák, mi pedig a közeli Starbucks-ba huppantunk be egy kávéra, muffinra. A kedvesen mosolygós eladó srác hirtelen színekkel ragyogta be a kissé szürke, esős vasárnap reggelt (pardon, már délutánt): fülig érő szájjal, hetykén felzselézett hajjal csicseregte angolul a rendelésünket. Miután megkaptuk, a két szabad fotelbe huppantunk, és a reklámokból jól ismert élményben részesítettük magunkat: kényelmesen ülve, egy hatalmas papírpohár forró kávéval próbáltunk életet lehelni fáradt lelkünkbe.

Ez meglepő módon sikerült is, és ez nagyban volt köszönhető a miliőnek. Annak, hogy egy nyugati nagyvárosban vasárnap reggel két lila fotelben, a Starbucks-ban ülve papírpohárból kávéztunk, jól néztünk ki, felnőtt, sikeres emberek benyomását keltettük (mert azok vagyunk bájdövéj), és egyszerűen nem lógtunk ki a vendégek közül. Akik szintén jól néztek ki, jól öltözöttek voltak, jó volt az illatuk, iPod-ot hallgattak, notebook-on írták az írnivalójukat, lazán csevegtek a barátnőikkel, és ez egyszerűen jó volt. Olyan természetesnek tűnt, mint még soha. Olyan természetesnek, ahogy itt Pesten pl. a Kálvin téri Coffeshop-ban soha nem tudnám, nem is lehetne érezni magam. Mert nagyon más a szitu.

Miután feledékeny pajtásaink visszajöttek a kulccsal, az esőben elrohantunk a metrómegállóig, hogy a végállomásra menjünk az autóért. Aztán autóval vissza a lakásig, bepakolás, majd irány haza Budapest.

Konklúzió

Egyik barátom épp most államvizsgázott. Úgy egyéként summa cum laude. Na valami ilyesmit érzek én is Bécs kapcsán. Úgy egyébként summa cum laude. Jó, nyilván van árnyoldala is, de pl. Budapesten se teszem be a lábam ilyen Pestszentlőrinc meg Rákoslófaszmittudomén helyekre, ami gyakorlatilag már nyilván itt is, ott is borzalom. De szerencsére nem is kell betennem oda a lábam, szóval ilyenformán az összehasonlítási alapom kicsit sántít, szóval felejtsük is el gyorsan.

Bécs szép, egyetlen óriási hátránya, hogy a hivatalos nyelve a német. Ha pl. mindenki angolul beszélne ott, holnap reggel odaköltöznék. Fo sure. (Mert a német a világ legborzasztóbb, egyben legrondább nyelve. Obersturmbahnführer és Blindarmentzündung ugye. Ja és nézzetek például németül énekelő embereket. Grrrrrrrrrrrrr! Jaj.)

Jól éreztem magam. Szívesen visszamennék többször is.