mint terveztem.

Pénteken a szokásos heti bevásárlós napomat tartottam, amikor pötit rámtört a fáradtság. Ötre vártam a Vöröst meg a többieket, mentünk színházba, a Hülyéje c. darabot néztük meg. Na azt kell mondjam, haláli jó! A múltkori “blogszínház” darab után egy komplett felüdülés! (Az konkrétan egy FOS, ne szépítsük. És nem a színészek hibája…)

Megnéttük, volt benne Krepi, Plüplü, lotyó, Lüszien, Cröpien, meg a többiek, és zseniálisan vicces volt. Végre valami emészthető, mégis vicces, nem végigunatkozós, végialvós darab!

Aztán gyorsba’ átöltözés, mert este Alter volt tervbe véve. Én kicsit aggódtam, hogy kútba esik (mint már néhányszor a múltban), de ezúttal nem! Sőt! Szipiszupi rákészülést tartottunk Lacie-éknál, és én még egy koktél születésénél is asszisztáltam: feltaláltuk a Red Spirit koktélt. (Full disclosure: ha már van ilyen, természetesen nem tartunk igényt az elsőknek járó tiszteletre :D) Ennek titkos összetevői ott hevernek Lacinál egy pappíron, de a nevet én adtam neki :D

Red Spirit by redblek. Egész vállalható.

Na aztán őrült tomboldát tartottunk este, táncikáltunk, iszogattunk, jött Bence is, szóval minden együtt volt egy kellemes estéhez, és végül azzá is kerekedett. Valami fél ötkor kerültünk ágyba, ami a kategóriájában abszolút rekordnak számít :D

Másnap reggel ugyanis vidéki bicajtúra volt tervezve, és a pénteki eufória előtt még úgy volt, hogy a reggel 9-es vonattal megyünk. Ha-ha-ha. Konkrétan fél kettőkor sikerült kijönni az ágyból, de frissen és fiatalosan, szóval semmi nem állhatott a túra útjába.

Fel a vonatra, bicajokat elrendez, majd irány szülőfalum (ami már hivatalosan város).

Ott két dolog volt fontos: egyrészt megnéztem drága mami sírját, vittem neki virágot. Valahogy úgy hozta az életem, hogy a temetés óta nem is voltam ott, pedig ő volt talán a legfontosabb ember nekem akkoriban, ő volt az, aki a legjobban szeretett engem. Nagy csapás volt nekem elveszíteni őt.

Most meglátogattam, meg dédimama sírját is megnéztem, örültem, hogy láttam, hogy frissen gondozott. El volt gereblyézve, volt virág, ezért kicsit megnyugodtam, hogy láttam, valaki a családból (ami eléggé megfogyatkozott az utóbbi időben, mármint ami a szűk családot illeti) még kijár.

Jó volt nekem is lelkileg, hogy kicsit odamentem, megnyugodtam, emlékeztem, gyújtottunk gyertyát, tettünk friss virágot, és persze tudom, hogy nem ez a fontos, hanem az, hogy az emléket őrizzük magunkban, azért ez a kis materialista gesztus is nagyon sokat jelentett nekem.

Legnagyobb megdöbbenésemre találkoztam Mészikével is, mama legjobb barátnőjével. Nagyon megváltozott, lefogyott, de vidámságából mit sem vesztett. Elárulta, hogy már 71 éves (de csak jövő kedden, tette hozzá!), kérdezgetett, a lánya is ott volt, körbeálltak, beszélgettünk kicsit. Jó volt látni őket, azokat az embereket, akik annak idején mamának nagyon fontosak voltak, sokat jártak össze, sokat voltak együtt, számíthattak egymásra mindig. Az a jó öreg, nekik még igazi értelemben vett barátnők – egyik-másik már meghalt, de akik még élnek, azokkal jó együtt emlékezni.

Kérdezgettek anyámról is, de mivel róla nincs nagyon mit mondanom évek óta, a beszélgetésnek ez a szála hamar abbamaradt. Jó hangulatban elköszöntünk, majd elindultunk tovább.

Ez után elindultunk a bicajtúrára a faluban, meg a környező erdőkben. Én megmutattam, hogy merre szoktunk egykor cangázni öcsémmel, amikor még szinte minden este kimentünk bicajozni, meg a haverokkal, jaj, de jó is volt! Felmásztunk a Sas-hegyre (ami, ne túlozzunk, egy 50 méter magas agyaghalom, de mi nagyvonalúan hegynek nevezzük), kibicajoztunk a Dolinába, szagoltunk akácot meg rengeteg bodzát, gyönyörű, nehéz-friss levegőt szívva. Hibátlan volt, pont olyan, mint régen, gyerekkoromban. Több, mint tíz éve nem is jártam arra.

A nap meglepetése pedig az volt, hogy találkoztam öcsémmel is egykori utcámban. Tekerünk, erre feltűnik egy ismerős arc az árokban. Mondom: ez nem a testvérem? Hádde. :) Ott voltak a barátnőjével, és konkrétan négylevelű lóherét vadásztak a fűben. :) És már volt is nála kettő! Úgyhogy ügyes. Beszélgettük kicsit velük is, majd továbbmentünk, és utolsó állomásunkra érkeztünk: egykori kicsiny szőlőbirtokunkat mutattam meg. Ami már nem is a miénk, meg nem is birtok, de legfőképpen nem is szőlő: ki van vágva az egész, már csak az omladozó présház emlékeztet arra, hogy itt egykor még szüreteltünk, nyitottunk, kapáltunk, miegymás.

Végül az állomás felé vettük az irányt, fel a vonatra, majd vissza a fővárosba.

Egyszóval gyönyörű élmények voltak, nagyon élveztem, kellett már ez nagyon.