Az a megdöbbentő az egészben, hogy tulajdonképpen kellemesen csalódtam.

A szituáció: útlevelet és lakcímkártyát kellett készíttetnem.

Helyszín: kerületi okmányiroda, reggel 8 óra.

A cselekmény rövid váza: odamentem reggel 7.45-re, de mint kiderült, szerencsésen a házasságkötő terem előtt várakoztam, nem kicsit néztek hülyének, hogy ez itt mit akar. Jó, akkor láttam, hogy máshova kell állni, na hova? Hova? Hát persze, hogy oda, ahol már kétezren állnak sorban a hidegben, hogy végre kinyissák már az ajtót.

Bejutunk. A tömeg özönlik, a kerület elhelyezkedéséből egyáltalán nem kikövetkeztethető nyugalommal. Meglepő. A pultos néni (egy igazi troll némber, akkora szünettel a két metszőfoga között, mint egy Internet Explorer biztonsági rés) roppant kedves, már-már vidámságot csempész az éppen kisütni készülő nap mellé. Ad nekem csekket, hogy fizessem be az útlevélhez.

Bemegyek az itt kialakított postaablakhoz, hát, ott meg elromlott a gép. A két vénséges szipirtyó elhúzott függöny mögött szidja egymást, hogy minek kapcsolta be, ha egyszer úgyse ért hozzá, trágár szavak is elhangzanak, mindezt az ügyfelek füle hallatára, és a teljes családvédelmi szolgálat vendégei előtt. Sebaj, itt már azért eszméltem, hogy melyik országban is élek, ha elfelejtettem volna. De nem felejtettem, mert mindig van, ami/aki emlékeztet rá.

Nincs más választás, a Ferenc körúti postára kell menni, tiszta ideg vagyok, nem akarok szabit kivenni erre a napra, de ebben a pillanatban úgy érzem, ez ugrik. Nyilván mire visszaérek, majd új sorszámot kell kérnem, mert a reggel tépett számok addigra nyilván lemennek. Hurrá. Mindegy, megérkezés postára, pikkpakk befizetés.

Új sorszámot tépek, mindkettőnél csak néhánnyal többen vannak előttem, gondolom, talán mégse veszett ügy ez a mai reggel. Kezemben a befizetett csekkel az útlevélhez, meg a kitöltött lappal a lakcímkártyához türelmesen üldögélek a sorszámosztó gép mellett, közben magamba szívom a kerület lakosainak mindennapjait. A sorszámosztó gép majdnem olyan, mint egy jó casting. Eleve egy szűrő, aki tud olvasni. A második teszt, hogy melyik gombot kell megnyomni. A harmadik, hogy hogy ne lépjenek rá az én lábamra az egyébként hatalmas térben, nem mindenkinek sikerül.

Kedvencem a portás troll néni, aki díjnyertes szöveget nyom. Mivel ő veszi fel az információért kuncsorgók telefonjait is, kommunikációs skilljeibe is nyerek némi betekintést. A némber az egyenes beszéd híve, nyilván megedződött a hivatali malomkövek között, oltja rendesen az idióta betelefonálókat. (Nyilván van abban is azért némi igazság, hogy a kedves betelefonáló állampolgárok sem éppen az udvariasság mintaképei időnként, hát még azok, akik személyesen ott voltak az irodában. Hogy unhatja már a sok idióta barmot, képzelem. Ettől függetlenül velem hihetetlenül kedves volt, a troll inkább a külsejére vonatkozik.)

Háhá, hívnak útlevélre! A régit beadom, kilukasztja egy szintén roppant kedves, kommunikatív és segítőkész (!!!) közszolga, látja, hogy lakcímkártyát is igényelnék, rögtön tanácsot ad, megnézi a papírjaimat, hogy rendben vannak-e, stb. Komolyan döbbenet. Egyszerűen nem ehhez vagyok szokva, állam a padlón. Majd megkér, hogy fáradjak be a fotózáshoz, és már készül is a kép. Még jó, hogy felraktam az office arcomat reggel, diszkrét parfüm, szigorúan kockás ing, szemüveg. Tényleg jobban mennek a dolgaid, ha jól nézel ki? A lónak a véreres faszát a materialista világba, na.

Kissé meginog a bizalmam, amikor a lakcímkártyára várok, csak várok, várok, hogy hívjanak. Előttem valami seftelő maffiózó ember tolul be sorszám nélkül néhány papírral, majd szintén sorszám nélkül egy elhízott üzletember (biztos időre jöttek…). Na mindegy, ezt a délelőttöt rászántam, leszarom.

Kérjük a 204-es sorszámot, fáradjon a kettes pulthoz! Ez én vagyok, beadom a papírokat, a kitöltés helyes, a nő elveszi a régi kártyámat, pikkpakk megkapom az újat.

Útban a munkába.

Na, két dolog.

1. Jó érzés, hogy hivatalosan is budapesti lettem. Ott van rajta a kártyámon. Jó érzés, hogy noha már hét éve élek itt, végre budapesti cím van a kártyámban.

2. Nagyon pozitívan csalódtam az ügyintézésben. Az időfaktortól eltekintve minden flottul ment, az előzetes tájékoztatás a kerület honlapján tökéletes volt, tudtam, mit hogyan kell hozni, aztán csak beadtam, és kész. Máris kaptam a kártyámat, útlevelem két hét múlva jön.

Én azt hittem, hogy baszogatni fognak, flegmáznak, rajtam élik ki hatalmi fölényüket, stb, ehhez képest kulturált irodatérben készséges irodisták egyszerűen végezték a dolgukat. De jó lenne, ha mindenhol, mindig így menne ebben a lángoktól ölelt kis országban. De tényleg!

(Mellettem egy román fiú próbált magyar igazolványokat készíttetni, mire behalt az Ügyfélkapu. :) Három szemüveges néni is próbálta megvarázsolni az ügyet intéző csaj számítógépét, de telefonos segítséget kellett kérnie a “központból”. Azon parádézott, hogy a román útlevél számát “nem veszi be”, és hogy három nyelven, magyar, román, angol is szerepelnie kell az adatoknak. Szerintem a srác még most is ott ül.)

Ennyi.