Egy kedves barátom beváltott ígérete nyomán életemben először került fotoszintetizáló bajtársaink átható füstje a tüdőmbe. Az én tüdőm szűztiszta hörgőcskéi sose láttak még ilyet, amikor általános végén cigiztem, sose tüdőztem le, hát most kellett. Annyira nem volt szar, mint gondoltam, csak szánalmas volt, ahogy pont az első próbálkozáskor kellett megküzdenem az ingerrel, plusz jól is kellett érezni magam. Na a kettőt ha nem is száz százalékban, de azért teljesítettem. Benttartani nem bírtam olyan sokáig, mint ahogy instruáltak (valószínűleg ezért volt a csökkentett hatásfok), de legalább nem hánytam vagy valami - mondjuk nem sokat számított volna, a Duna széles habjai úgyis elvitték volna minden maró gyomortartalmamat. Ráadásul a lépcsőn, ahogy lefelé mentünk, egy ízléstelenül szétkent kutyaszar kényszerített étkezési kultúrám átgondolására, fölfelé meg ugye ugyanez a kutyaszar már egész más megvilágításba helyeződött a füstnek köszönhetően, sőt, az egész lépcső egész más megvilágításba helyeződött, de a lépcsők még visszatérnek.

Pár slukk mindössze, az utolsó előtti után már éreztem, hogy azért a lábaim könnyebbek, a világ picit (picit) azért tágul, és a hajók se olyan betonprecízen haladnak a folyón, ahogy én azt elképzeltem. Fölfelé már jobb volt a kedvem, mondjuk kicsit erősebb hatásra számítottam, biztos túl sokat képzeltem bele, és ennek a beteges elvárásnak megfelelően görcsösen akartam eredményt, holott bazmeg, az is az volt, hogy csak az első slukkot köhögtem ki száz százalékban, a többit, akármilyen csekélyek is voltak, azért igyekeztem lenntartani. Na mindegy, egy apróbb szédülés jelezte a hatást, meg a beszédem lassúbbodása (végre nem hadartam, gondoltam akkor és most is), könnyebb volt a lépés valóban, és a kedves barát is egészen meglágyult, beszédileg és mindenileg, ahogy észrevettem. Mondjuk ha ezeket észrevettem, akkor lehet, hogy nem is működött nálam, de mondom, fogalmam sincs, hogy működik ez, nyilván mindenkinél más, meg ha mondjuk tisztán hasznosítottam volna, akkor tuti kurvára mást éreztem volna, de volnákból nem élünk ugye.

De a lépcsők voltak a legveszélyesebbek mind közül. Fölfelé is már valami más volt a lépcső, mint amit addig megszoktam, de a Kálvin aluljáró lépcsője basszus, az mintha ilyen pokol tornáca, vezetne a fölfelé. Mondjuk eleve oximoron, a pokol lent van, mindegy, de ez a lépcső bazmeg megnyúlt, hosszú volt, és mintha sose akarna véget érni, pedig életemben számtalanszor jártam abban az aluljáróban, akár csukott szemmel is fel tudnék menni azon a lépcsőn, arra jártam egyetemre is, ismerem a villamost, a metrót, a kettő közötti utat, stb, de akkor egész más volt. Ilyen végtelen nyúlós lajtorja lett belőle, és noha könnyűnek éreztem magam, akár egy lépéssel bevettem volna az egészet, nyúlt, csak nyúlt, és nem akart vége lenni. Persze csak az agyamban, a lépcső nem nyúlik mint tudjuk, de akkor azért beszartam. Egy lépcsőtől.

Megfogadtam, hogy legalább azt gyakorlom majd, hogy lent bírjam tartani, és legközelebb hatékonyabb leszek. Ha ezután se lesz semmi extrémebb hatása vagy jókedv, akkor én vagyok a kivétel, és akkor ennyi volt.