Eléggé szokványosan indult a nap, az ébresztés is a szokásos volt, megszoktam, hogy ekkor és ekkor kelek, gyerekkoromban is mindig én keltem először, enni kellett adni az állatoknak. Aztán látszik ám, hogy verőfényes, szép tavaszi napnak alakul ez a március 15-e, hát valami szabadtéri levegőszívást kéne abszolválni.

Mivel a csőcseléket a legteljesebb mértékben el akartuk kerülni csakúgy, mint a politikai jellegű beszédmondogatókat (egyik tizenkilenc…), hirtelen elhatározásból úgy döntöttünk, hogy egyrészt nem főzünk, hanem az aznapra tervezett csirkepaprikás halasztódik másnapra, és a körtéri mekiben bekapunk valamint, aztán irány 61-es villamos Moszkva tér, onnan 56-os, Hűvösvölgy. Szép kis villamosos városnézésnek indult, Hűvösvölgyben is csak egy körülnézés erejéig, öt perc tüdőfrissítésig akartam maradni, majd villamos haza, afféle tisztelet a BKV-nak nap. Aztán mégsem egészen úgy alakult.

Hát először is tényleg hirtelen ötlettől vezérelve vettünk jegyet a gyermekvasútra. Ezt én eleve komolytalannak gondoltam, de amikor az ember kezében ott a jegy, akkor már mégiscsak komoly a dolog. Nosza fel a kis nyomtávú vasútkára, gyerekek rohangálnak mini kallergöncben, Pista bácsit emlegetik, és akkurátusan adják a jegyet (bár ezekből lennének a felnőtt vasutasok is, de addigra ezeknek is megjön az eszük). Üldögélés közben megcsap a dízelfüst, és egész végig ott is marad a nyitott ablakon keresztül, a tavaszi erdő fái és a valóban gyönyörű táj és a Budai-hegység látképe mellett a vagonban tartózkodó túrázókban gyönyörködtünk, mint óvodások, akik egy hét után szülinapot ünnepelve felmarkolnak egy valag cukorkát.

Gyönyörű volt, ráadásul én még életemben nem ültem kisvasúton, pedig lett volna rá néhányszor alkalom, és a hirtelen döntéseket sem szeretem (”üljünk fel rá, naaa”, nem, ilyen nincs, időbeosztás van, timesheet, napi terv, ááá), mégis megérte. Hirtelen volt, jó volt, szép volt.

Aztán János-hegynél leszálltunk, és másztunk kicsit hegynek föl. A levegő valami isteni, az út mellett a fák lélgzetelállítóan keszekusza gyökerei alól kimosta a víz a talajt, és valószerűtlen göcsörtökben ágaztak szerteszét, néma őrszemekként szegélyezve az arra tévedők botorkálását. A természet közelsége rögtön arra csábított, hogy nerd módjára előkapjam kamerás telcsimet, és megörökítsem a zabolátlan napsütést, amint árnyékot vet a fejünkből. Íme.

Aztán hogy ismét csak adjunk egyet a furcsa tömegközlekedési eszközöknek, jegyet váltottunk a Libegőre, és lefelé azzal tettük meg az utat. Hideg volt, a fák még kopárak, de libegni mindig jó! Kellemesen lágy, lassú suhanás, osonva siklottunk a sápadt cserepű házak között, itt-ott már vacsoráztak, egy család hangosan beszélgetett, egy másik meg épp felfelé igyekezett a hegyre, gyalog, szántuk őket.

Végül a benzinfaló 158-as buszra pattantunk fel, vissza Moszkva, majd 4/6-os Combino, haza. Egyáltalán nem így terveztem ezt a napot, apró mászkálást iktattak be csupán, mégis kellemes, nagy-utazós Budapest városnézős, kirándulós nap lett belőle. Mindezt városi cipőben, kordnadrágban (mondom, hogy nem így terveztem), de mégis jó volt. Ajánlom nektek is, felejthetetlen!

Március 16-án meg csináltam új telepítőlemezt, WUHU természetesen, köszönet Spányik Balázs áldozatos munkájáért. Holnap pedig irány vidék, segítünk barátéknak költözködni. Szakadt ruhát, cipőt elő, vár a tavasz!