Az előző bejegyzésben már megvilágítottam, hogy mi volt a motiváció a két csillagom mögött, most csak pár szóban a készítés menetéről.

Kerek egy éve készülök arra, hogy tetoválásom legyen. Az fontos, vagyis mindig is fontos volt, hogy ne csak úgy “legyen valami”, pusztán a hecc kedvéért, hanem legyen mögötte jelentés, valami emlék, bármilyen momentum, ami miatt jelentősége van.

Úgy érzem, ez maradéktalanul teljesült.

Na ezzel a koncepcióval érkeztem meg előre foglalt időpontra a tetoválóhoz, átadtam neki a rajzot, majd hellyel kínáltak. Ádám (a művész) átrajzolta a mintát egy papírra, majd behívott. Bekente a célterületet vazelinnel, megkérdezte, hogy hogyan álljon a minta. Elmondtam neki, majd jól rányomta a bőrömre, és a minta negatívja rajtamaradt a bőrömön.

Na ekkor kezdődött a tortúra.

Merthogy ez igenis fáj.

Az első fázis, a kontúrok megrajzolása volt, azt egy vékony tűvel csinálta. Azt mondta, hogy mindenki másképp reagál rá, de többnyire úgy írják le, hogy “kellemetlen”. Itt bizonyára átment PC-be, mert ez nem kellemetlen, hanem tök szar. De ez – a kontúrozás – még a jobbik eset!

Ezt valahogy túléltem, na ekkor jött a feketeleves. A kontúrok közötti fekete sávok “feltöltése”. A feltöltést már egy másik fejjel csinálta, amiben több tű van egyszerre, így gyorsabban lehet haladni, hamarabb kész van.

Cserébe kurvááááára fáj. Én folyton nézegettem lefelé, hogy hol tart már, hogy legyen már vége, de csak nem akart. Egyik kezemmel a fejem mögötti fejtámaszt szorítottam, a másikkal a pad szélét, és minden egyes ciklus előtt nagy levegőt vettem. Amit ki sem engedtem, csak mikor törölni vitte a tűt, vagy megállt szünetre. Akkor szolidabb üvöltéseket is elengedtem. Néha bekapcsolódtam a beszélgetésbe, de csak azért, hogy elüssem a kínt, vagy hogy valahova máshova figyeljek már, meg hogy jelezzem, hogy azért még élek.

Körülbelül egy és egynegyed órát tartott a procedúra, a végén kaptam fóliát rá, meg elbocsátó szép üzenetet, hogy otthon vegyem le és kenjem be.

Jótündérem szerzett nekem Bepanthen Plust, azzal kenegettem, meg még kenegetem most is. Most hámlik, picit fáj, egy kicsit rossz, hogy a ruha dörzsöli, de túlélhető. Kíváncsi vagyok a vég-végeredményre, amikor már a felső sebréteg lehámlik (jófiú módra nem piszkálom, nem vakargatom, hogy elő van írva).