Kaptam meghívót erre az öddologra.

• Ritkán értékelem azokat a dolgokat, amiket pedig a világ legfontosabbjaiként kéne megbecsülnöm. Ezért lehet az, hogy gyakran nem tudok örülni nekik, és nyavalygok, holott egyszerűen csak örülni kéne.
• Úgy kéne már, hogy megtegyem az első lépést egykori családom felé, ami elromlott. Egyszerűen nem tudom megtenni. Pedig aztán egyszer csak késő lesz, és huss, elillan.
• Beszédesnek ismernek, de ki nem állhatok kötelességből vagy udvarias kedvességből beszélni. Hallgatni viszont annál jobban szeretek. Amikor mondjuk két jó ismerős vagy barát beszélget mellettem, az rendkívül jó hatással van a lelkemre, és néha el bírnék aludni a mellettem folyó beszélgetés rám gyakorolt biztonságérzetének köszönhetően. Fura, de így van.
• Néha borzasztóan erősen érzem, hogy képtelen vagyok megvalósítani azokat a dolgokat, amiket elterveztem, vagy megígértem. Pedig nem akarok csalódást okozni, magamnak sem, de néha kiábrándítóan alulképzettnek, ötlettelennek és sivárnak érzem magam, aki semmit sem tud elérni az életben. Ez is furcsa, mert azért már sikerült egy-két nagyobb dobás.
• Rámtör az a gondolat, hogy ilyen örök boldogtalanságra vagyok ítélve, és igazából csak én nem lehetek boldog. Mert mindenki szebb körülöttem, mindenki sikeresebb, mindenkinek ötszáz barátja meg ismeretségi köre van, nekem meg senki, és nekem ez sosem sikerülhet. Pedig végül is de, csak tojni kell a többire.