Én frenetikus bakelitrajongó vagyok, hazulról zsákmányoltam fiatal koromban egy nehéz tányéros, AKAI lemezjátszót. Semmi sebességhangoló, 33/45-ös kapcsoló gyárilag beállított értékkel, viszont egyszer cseréltem benne gyémánttűt, mert eltört. Ilyen kilencvenes évek közepe volt, valami több ezer forintért vettem a Dohány utcai zsinagóga melletti kis lemezjátszó-alkatrész boltban (szerintem azóta már nem is létezik). Az több ezer forint, bizony, az kemény pénz. (Egy alkalommal, mikor otthon ki akartam cserélni a szivattyúnk járókerekét, akkor a szintén sok ezerért vett új rézötvözet járókereket egy csavarhúzóval eldeformáltam, így dobhattam ki azt is meg a pénzt is - na az szintén egy érvágás volt nekem akkoriban.)

Sokat gondolkodtam rajta, hogy hogyan lehetne az örökkévalóságnak megmenteni a régi bakelitjeimet. Különösen az ABBA Super Trouper és a Stones kékborítós lemezét akartam bekapolni. Én mindig úgy gondoltam, hogy tervezek egy lézeres lemezleolvasót, ami gyakorlatilag szintén lemezjátszó lesz, csak nem tűvel olvassa le fizikailag a barázdákat, hanem valahogy lézerrel (kár, hogy a műanyag nem veri vissza úgy a fényt, mert nem erre tervezték, mindegy). Szóval a kollégák odaát meg is találták az archíválás egyik módját: kiöntik az eredeti tányért szilikonnal, aztán még egy öntés, és máris kész a tökéletes másolat.

Én kevésbé hiszek a módszer pontosságában, de ne is várjuk sokat az analóg technikák sufnituning sokszorosításától - lásd kétkazettás (dekkek, hehe) a középsuliban…

A módszer pontos leírással itt található.