Ma bőgtem egy jót. Egyedül voltam a szobában, beszélgettem online egy ismerőssel, és egyszerűen kitört. Egész nap önnön értéktelenségemen, szánalmas életemen gondolkodtam, hazafelé a tér sarkán már egyértelműen tisztán láttam magam előtt a képet, ahogy lelépek a járdáról és az egyik szúguldó, lehetőleg teherautó elé lépek csukott szemmel és hátrahagyom mindazt a nyűgöt, amit ez a szar világ jelent pillanatnyilag a számomra. Aztán mégis hazaértem - ja, nem vagyok elég bátor még ehhez se -, nem kapcsoltam be még a számítógépet se azonnal (!). Ez nagy szó, az utóbbi 10 évben szinte meg tudnám mondani, hány olyan nap volt az életemben, amikor nem zúgott a ventillátor. Minden nap ugyanolyan. Ugyanolyan miserable, egyik a másik után (és kijavítom az eggyiket, mert két gyével írtam, pedig leszarhatnám, mert ez az én blogom, de kínosan figyelek az életem minden másodpercében a viselkedésemre, mindenemre, arra is, hogy az irodaház sarkán hogyan lépek fel az ötcentis betonemelvényre, helyesen rakom-e egymás után a lábaim, egyenesen áll-e a táska pántja a vállamon, néz-e valaki, és minden tökéletes-e).

Elegem van abból, hogy ezekre figyeljek, de látod, mégse tudok más lenni. Ha helyesírási hibát vétek, kijavítom, nem tudok változni. Nem tudok változtatni, mert se erőm, se bátorságom nincs hozzá, illetve fogalmam sincs, hogy van-e, mert ezeket megtudni is talán bátorság meg erő kéne, de még nem sikerült. Ergo vagy nincs, vagy meg se akarom próbálni.

Háromszor voltam életemben ugyanilyen fos ön-helyzetben, ez a harmadik. Amikor így érzed, hogy tök kilátástalan az egész, egyszerűen nem lesz jobb, holnap, holnap után és azután is pont olyan leszel, mint most, csak három nappal idősebben, az életed szánalomkupac, családod nincs, barátaid nincsenek, emberi kapcsolatra minden szinten alkalmatlan vagy és esélyed sincs, a munkád értéktelen, robot vagy csupán, a leggyengébb fogaskerék, és csak te tudod, hogy amit csinálsz, az jó és értékes is talán, és senki nem teszi a válladra a kezét, hogy igen, ez jó volt, csak a felületes kérdéseket teszik fel, de senki nem kíváncsi a többire, és esélyed sincs, hogy változtass rajta.

Szóval itattam az egereket, de kit érdekel, még ez is szánalmas, és az is, hogy leírom, de mégis így döntöttem, és kész. Szerepet játszol, mert egy csomó mindennek és mindenkinek akarsz megfelelni, naptár szerint éled az életed, mégse fér bele semmi olyan, amiről időtlen idők óta álmodsz, és talán már azt is tudod, közel a harminchoz, hogy fikarcnyi (se) fog belőlük megvalósulni, de talán majd a gyerekeid, ha lesznek, de nem lesznek, talán majd ők, vagy talán majd valaki, akinek te segítesz megvalósítani azokat, amiket ő szeretne, persze lehet, hogy beleszövöd a sajátodat is, de negyvenen túl az már azért gáz. Hogy képtelen vagy kitartani egy döntésed mellett, amikor levágatod a hajad, és puhos testedet is elhanyagolod, mert magasról szarsz az egészre. Érzed, hogy már az elején elbasztad, és most már a minden mindegy kellemes lemondásával nézel ki a korláton a negyedikről, és gondolsz vissza arra a napra, amikor elszívtad életed első füves cigijét, és alig éreztél valamit, mert kiköhögted a tüdődet, de arra emlékszel, hogy a lépcsőn lefelé és fölfelé is, ahol szívtad, kutyaszar volt, utána könnyebbek voltak a lépteid, a lépcsők mintha menetelő pokol kapujává változtak volna, lassan és elmélyülten beszéltél, pedig csak két slukkot szívtál. Nincs bátorságod nemet mondani, pedig már nyolcadikban megmondta az osztályfőnököd, amikor szinte minden tantárgyból elvállaltad a tanulmányi versenyt, hogy legalább egyre mondjál nemet, legalább egy nemet mondjál, de nem mondtál. Mert elvállaltál mindent.

És talán úgy érzik vagy látják mások, hogy olyanokat éltél meg/át, amibe nálad még ezerszer értékesebb emberek is lazán beledöglöttek volna, te mégsem így gondolod, hanem szarnak érzed magad, de még ezt is elvicceled, mert ezt várják tőled, hogy vidám és frappáns legyél, és mindenre legyen egy jó gondolatod, hogy minden ezredmásodpercben gondolatok milliárdjait szőjék az agysejtjeid, pedig te már úgy vágynál egy kis “agycsendre”, amikor semmi, tényleg, a totális üresség, a csendes teljes sötét uralkodna az agyadon, és nem kéne semmire sem figyelni és semmire sem gondolni. Az agyi nihil, az kéne néha, de nem jöhet el sosem, mert benne vagy a kerékben, a kerék sosem hagy pihenni, pedig megintcsak közel a harminchoz, úgy vágysz már arra, hogy életedben egyszer - először - eljöjjön a pillanat, A PIHENÉS, de nem jön el, mert minden percben új kihívás, csapatjátékos vagy, játszol a rohadt csapatoddal, a csapat meg játszik veled, mert ez a szabály, a szabályok alól pedig nincs kivétel. Nagy szabály szerint leszel nyomorék, égsz ki, és gyilkolod majd halomra nyugdíj előtt az emelet minden dolgozóját, és persze senki sem fogja érteni hivatalosan, hogy miért, de mindenki tudni fogja, hogy miért.

Mert nincs benned meg az a tudás, amit hazudtál magadnak, és amikor ezzel szembesülsz, akkor rájössz, hogy talán elbasztad, talán az élet nem a megfelelő helyre sodort, bár ez hülyeség, nem hiszek a véletlenekben, a sorsban hiszek, ami olyan, mint a forintárfolyam, a sors is előre meg van határozva/írva, és attól te a saját döntéseidnek megfelelően mondjuk +/- 10% irányban eltérhetsz (mint a forintsáv), de az alapvonal az bizony már le van fektetve, szóval hogy nem véletlenül vagy sosem ott, ahol vagy, hanem direkt, a sors rendeltetése szerint. És annyi mindent akarnál csinálni, de lustaság, konformizmus, bátortalanság és gyávaság miatt mégsem teszed meg, nem tudod áthágni azokat a szerinted laza korlátokat, amik talán ott sincsenek, csak te hazudod oda őket, mert egy akarsz lenni a sok szürke egér közül, akik mind ugyanazt csinálják, ugyanazt a szart eszik és a nagykönyv szerint ugyanúgy is viselkednek, szinte kísérleti jelleggel precíz azonosságban. És előre eltervezted húsz évvel ezelőtt, hogy bizonyos helyzetekben kinek hogy fogsz beszólni, és eddig még egyszer se tetted meg, pedig de jó lenne, de félsz, konformista vagy, és függ tőle a megélhetésed/meghalhatásod. Be vagy szarva, hogy az élet nevű kísérleti ketrecben kinek lesz nagyobb hatalma nálad (mindenkinek, mert félsz), és ki fog ott kihasználni és eltaposni, ahol tud (mindenki). Ne legyenek illúzióid, altruisták nincsenek.

És nem tudod, hogy miben találhatsz fogódzót. Álmaid nincsenek, illetve ha vannak is, semmire sem emlékszel, ami talán jobb is, mert ettől legalább kevésbé leszel vágyós, és nincsenek új, megintcsak elérendő, megküzdendő célok, újabb kudarcok. Alkalmatlan vagy a párkapcsolatra, mert tökéletesen más vagy. Más vagy, nem érted meg a többieket, a többiek nem értenek meg téged, pedig szerintem a világ gyönyörű lenne, ha mindenki úgy gondolkodna, mint te, okosan, tisztán, egyszerűen - mint egy naiv költő pásztoréneke. Illúzió ez, buta illúzió, tökéletesen fölöslegesen küzdesz a boldogságért, mert a sorsvonaladban még nem értél ehhez az állomáshoz, de mégis, a fene egye meg, csak szeretnéd tudni, hogy ez a “boldogság” nevű szó hova van felírva a szalagon, milyen messzire van az “ön most itt áll”-tól, és hogy addig szerepel egy nagy piros kereszt a vonalon vagy csak utána. Alkalmatlan vagy az emberi kapcsolatra, mert nincs róla tapasztalatod, hisz félsz az emberektől, félsz a társadalomtól, aki összehúzott kabáttal megy el melletted, úgy tekint rád, mint egy fura idegenre, aki idecsöppent valamit egzotikus kirgiz faluból, és nem ért semmit. Nem tudod, hogy hogyan lehethe ezen javítani, és ez a legrosszabb. Nem tudod, hogy tudsz-e rajta javítani egyáltalán, hogy van-e esélyed a nagy egész massza újrakeverésére, vagy az összetevők belehelyezése után már megmásíthatatlanul saját vesztedbe rohansz az összes szánalmas kis próbálkozásoddal. Utálod magad, mert azt is elhanyagolod, akit egyébként nem kéne, és irigykedsz azokra, akiknek pedig sikerül, akik gond nélkül boldogok (vagy legalábbis annak tűnnek), akik önfeledten szeretkeznek akár a tó partján, ahova te is vágysz, és akikről úgy gondolod, nekik nem kell a könyv betűi szerint élni az életüket - pedig nekik is, csak nekik jobb az outfit, jobb a körítés. Ennyi az egész, ők a burgonyamousse, te meg a krumplipüré.