Nem félek sírni, én szanaszét bőgtem magam ezen a sorozaton. De a POSE-on is, meg a Zenekar játszik továbbon is. Most meg repeat-en megy a Years & Years It’s a sin-je.
A 2000 után születetteknek és a világ fejlettebb részén élőknek ez már csak egy fura betűszó, de most az ő generációjuk hangján szólalnak meg a szereplők, az ő képi világukkal és mondandójukkal értetik meg velük, amit eddig csak olyan mélynehéz eposzokból lehetett ismerni, mint a Philadelphia, a Zenekar játszik tovább vagy a POSE.
40 éves felnőtt életem felét az AIDS-től való rettegés tette ki, és a mai nyugati világbeli 20 éveseknek már ezzel szinte nem is kell foglalkozni. Ott a PrEP, ott vannak a kiváló HIV-gyógyszerek, de 1981-ben, amikor én születtem, nem ez volt a helyzet. Volt egy titokzatos vírus, senki nem ismerte, csak elkezdtek hullani a melegek. Még csak a távoli Amerikában ugyan, de azért London is elég kozmopolita város volt nyilván, előbb-utóbb begyűrűzik oda is a kór.
Tíz év. 1981-1991. Az AIDS krízis tombolása. Az agyonhallgatás. A Bűn. És nézed a sorozatot és tudod, hogy meg fognak halni, és mégis remélsz, ők is remélnek, a teli életreménnyel, hogy nem történik meg. És mégis meghalnak 25 meg 30 évesen.
Olly Alexander egyszerűen zseniális választás volt a címszerep Richie karakterére. Én nem is tudtam, hogy ez a fiú ennyire ügyes. Zseniális. Ez az ember egy zseniális művész. Megszereted a sorozatban a karaktert, és már az első rész után ott van az a ficánkoló ideges félelem a mellkasodban, hogy valami nem stimmel. Hogy fel kell készülni a legrosszabbra, hogy fel kell készülni, hogy Richie nem marad velünk sokáig.
Nagyon felemelő, hogy nincs bűnbakkeresés. Nincs bűnöshajhászás, áldozathibáztatás, slutshaming.
40 éve sorozatban haltak meg a melegek, és senki le se szarta őket. Se Reagen, se Thatcher.
“Tüdőgyulladás.”
“Limfóma.”
Még csak megnevezni sem voltak hajlandók a betegséget. Mert ez bűn. It’s a sin.
Mintha bárki megérdemelné ezt.
Mintha rossz lenne a szex. Mintha bűn lenne szexelni. Is it a sin?
Bűn? Mi a kurvaistenért? Miért? Bűn melegnek lenni, ezért kaptunk egy vírust? Miért, hogyan?
Emberek, emberek szerettek, szerették egymást, elvesztették egymást, és tudomást sem vettek róluk. Ez a bűn.
Valakinek a barátai. Valakinek a szerelmei. Az élete.
És szólnak a zenék közben, amiken felnőttem, a kedvenceim a 80-as évekből, kis suttyó vidéki b*ziként ezeket hallgattam rogyásig, én is lehettem volna Richie bármikor. És akkor gondolok a HIV+ barátaimra, és mennyire hálás vagyok értük, és hogy ismerem őket. Mennyire hálás vagyok, hogy nekem nem kellett elviselnem, hogy hetente járok a szeretteim temetésére. Tüdőgyulladásban ugye.
És szól a Pet Shop Boys-tól az It’s a sin (ami a saját bevallásuk szerint egy 15 perc alatt készült fércmunka és sose gondolták volna, hogy ekkora sláger lesz), és érzed a kibaszott bűntudatot, és érzed a vívódást Richie lelkében, hogy Megérdemeltem? Ez a büntetésem? Mert szeretek élni?
És Olly Alexander és mi mindannyian már mennyire hálásak lehetünk a tyúkszaros kis életünkért, és hogy nekünk már nem kell emiatt aggódni, hogy AIDS-be halnak bele a szeretteink.
És az életigenlés mégis, ami viszi előre ezt a fiút, és viszi előre a többieket, ahogy Jill is előretolt zászlóval harcol és fekszenek az úttesten és Richie mégis fél bevallani az anyjának, csak amikor már majdnem meghal.
És szól a Pet Shop Boys, dübörög az It’s a sin, nem is értem, miért a Gloria Gaynor I will survive lett a meleghimnusz, amikor a melegség gyakorlatilag egy konstans bűn a nemmelegek többsége szerint, tehát olvasd fel csak szépen az It’s a sin szövegét, ez konkrétan a mi életünk. A közösségünk élete. A mindennapjaink. Ezt nevelték belénk.
Átsüt ez az egész a sorozatból, átégeti a képernyőt, de ez a fiú mégis utat talál a boldogsághoz. A szűkre szabott életidejéből utat talál hozzá.
Döbbenetes disszonancia, döbbenetes vívódás, mégis boldog. Ez a fiú boldog.
És nekem a legfontosabb jelenet, amikor a halálos ágyán elmondja az anyjának, hogy nem akarja, hogy eltitkolják, hogy AIDS-es és ott már egyértelműen látszik rajta, hogy elfogadja a helyzetét, hogy meg fog halni, de az anyja még mindig a tagadásban van és a megoldást keresi, ott már elveszik Richie örök optimizmusa és életigenlése, mert felfogta, hogy ennyi volt, és mondja a kőkonzervatív anyjának, mint egy gyónás, hogy mennyire boldog volt, hogy milyen jókat szexelt, hogy milyen jó élete volt, és nekem ez a pont egy akkora kibaszott kegyetlen újabb tőrszúrás a lelkembe, hogy nem bírok napirendre térni felette. És nekem ott mégiscsak kibújik azért Richie valódi énje, aki mosolyogva emlékszik vissza a fiúkra, akikkel volt, a lépcsőházakra, a hajukra, a szájukra, a hálószobákra, a képeikre, az arcukra, amikor elélveztek (ezeket ő mondja).
Az én lelkemet szanaszét cincálta ez a sorozat és nem kérek érte elnézést.
(Nem akarom a nyilvánvaló párhuzamot megvonni a koronavírussal, megteszik nyilván helyettem mások.)
A sorozat trailere:
Ez a csávó egyébként egy csodálatos ember. Csodálatos.
