Tudjátok jól, hogy nekem a POSE első két évada kb. az It’s a sin-hez mérhető lelki megrázkódtatást okozott, ezért nagyon-nagyon vártam a harmadik évadot. Elég sok cliffhanger maradt a második évad utolsó részében, hogy csak néhányat említsek:
**** SPOILER, ha még nem láttad a 2. évadot! ****
- Angelt folyamatosan visszautasítják a szakmájában, mert transz
- kezd hanyatlani a ballroom
- újonc kidobott fiatalok jelennek meg az utcán, akiket Blanca magához akar venni
- kirepülnek a gyerekek az Evangelista-házból
- Blanca és a HIV
- az AIDS-helyzet általában
- a drogok
Ehhez képest a 3. évad első három részében kb. ezekből semmi nincsen, vagy közel sem olyan drámai szinten van jelen, ahol abbamaradtak a 2. évadban. Angel ellötyög az életben, közben nem tudjuk, honnan van pénze kokóra, Blanca tök jól van, holott előtte járni se bírt, a gyerekek vissza-visszajönnek a Házba, nem is tudom, annyi ilyen következetlenség van, hogy kár is felsorolni.
De ami a legjobban zavar, az a mérhetetlenül túljátszott ripacskodás, mintha felzavartak volna közepesen tehetséges vidéki színpadi színészeket, hogy gyerekek, mától nem színpad, hanem kamera, és játsszátok el ezeket a nehéz sorsú embereket – és nyilván túljátsszák, mert ripacsok, nem a kamerához vannak szokva, hanem a színpadhoz, ahol mindent háromszor annyira kell túltolni. Mint egy középiskolás színjátszókör, ahol a technikatanár a rendező.
(Most így muszáj újra megnéznem az első két évadot megint, hogy vajon nem az én szemem csal-e meg, és ott is ilyen gyengék voltak a szereplők, csak a sztori engem is elvitt magával, vagy nem tudom.)
Az is zavar, hogy nagyon didaktikus az egész, a Pray Tell alkoholizmusát kísérő jelenetek mintha egy könyvből lennének felolvasva, semmi sem tűnik őszintének az egészből. A jelenetek meg annyira sablonos-romanticizáltak, hogy származhatnának akár egy olyan kansasi tinilánynak a hormontúltengéstől csöpögő naplójából is, akinek még sose volt fiúja, de már rég elképzelte, hogy milyen lesz az, hiszen olvasott már róla és látta a tévében.
Az első két évadot azért szerettem, mert ismerem a korszak történelmét, amiben játszódik, hát akár velem is történhetett volna ott minden, 81-ben születtem. Ismerem és magaménak érzem azt a történelmet, sokat olvasok róla, sok filmet nézek, cikket olvasok róla, mert érdekel, mert a saját korom. És nagyon örültem, hogy végre van egy sorozat, ami ezt a korszakot, ezt a kis szubkultúrát mutatja be, és úgy éreztem, hiteles és tudok azonosulni vele. Most úgy érzem, mintha az írók is kiégtek volna és nem tudják, merre folytassák a sztorit.
Nem tudom, remélem kirángatnak a csalódottságomból a további epizódok, mert sajnos szeretem ezt a sorozatot.
