Imádtad a vaskalaposságát az X-aktákban, odáig voltál érte felvilágosult anyukaként a Sex Education-ben, sokkolt a The Fall-ban, és most ismét előkerül a vas: a vaskalapot a Vaslady-re cseréli, hiszen ő lesz a The Crown negyedik évadában az első női brit miniszterelnök!
Most fejeztem be a The Crown mindhárom évadának darálását. Nem hittem volna, hogy ennyire beszippant. Nyilván lehet itt másodpercenként elemezni a sztorit, hogy mennyire dramatizált és összehasonlító videókat csinálni róla a youtube-ra, de most nem ez a lényeg. Eleve azt gondoltam, hogy a világ legunalmasabb, legingyenélőbb, legfeleslegesebb képződményeire, az angol királyi családra mégis miért lennék én kíváncsi,
és hát nem bírtam abbahagyni a 3×10 részt.
Nyilván Bözsi néni van a középpontban, de ahogyan az Elnök emberei 7 évada alatt meg lehetett tanulni konkrétan az amerikai politikai rendszer működését, úgy a The Crown 30 része alatt is be lehet lesni abba az idejétmúlt, anakronisztikus, nagyszabású, szabálykövető társadalmi társasjátékba, amit úgy neveznek: az angol monarchia. Megtanulható a politikai rendszer, a választások, a miniszterelnökök, az uralkodó és a miniszterelnök viszonya, az inkább kötelező rituálénak, mint világpolitikai megbeszéléseknek tűnő miniszterelnöki audienciák, szóval van ám hozománya is a sorozatnak.
De közben röhögsz a bajuszod alatt a hajbókoló udvaroncok miriádjain meg a cselszövő magántitkárokon, a palota penészes falain, a borzasztóan unalmas és nevetséges hagyományokon, a vérfertőző európai királyi vérvonalakon, hogy még arra is képesek, hogy a koronát meg az általuk egyébként tollvonással megváltoztatható hagyományokat válasszák ahelyett, hogy mondjuk a testvérük vagy az apjuk boldog lehessen – ott szörnyülködsz minden jelenet után ezen a múltbéli csökevényen, ezen a mai fejjel érthetetlen, penészes, rizsporos, kényelmetlen abomináción, és közben azért látni, hogy az öreglány (II. Erzsébet) micsoda kerékbetöréseken megy ám keresztül.
Röhögsz, hogy megválasztják a százéves Churchillt miniszterelnöknek, miközben épp sztrókot kap, a kormánya tagjai (természetesen mind férfiak) együtt olyan hatezer évesek lehetnek, menni nem bírnak, csoda, hogy még életben vannak, de mégis: ez a piciny, vérfertőző szigetország karrierje csúcsán mégiscsak uralta a világ felét –
pedig még a keverőcsaptelepet sem ismerik!
Persze kérdés, hogy egy efféle pusztán reprezentációs méltóság, mint egy királynő személyes tragédiái mennyiben kell, hogy megérintsenek bárkit is egy modern társadalomban, mindazonáltal az emberrel – a korona alatt – együtt lehet érezni. Erzsébet két gyorsan változó kor között lépett színre és tartja magát azóta is: egyrészt a világháború utáni normalizálódás és a nagyon modern technológiai jelenkor között húzódó feszültség is láthatóan megviseli. Együtt nézik a televízióban a holdraszállást Fülöppel, miközben hercegnői neveltetése mindössze hímzésből meg etikettből meg lótenyésztésből állt, így érhető, hogy nehezen „mozdul” bármiféle modernitás és társadalmi szituáció felé. Amikor gyakorlatilag a szószéken, prédikálás közben épphogy nem hal meg a kétszázéves pap, vagy amikor azon röhögnek, hogy már százötven (így hangzik el szó szerint) éve ugyanaz a főlovász, akkor azért megkérdőjeleződik, hogy mennyire érzi a királynő a jelenkor kihívásait a dogmatikus hagyományokkal szemben.
Nyilván az ő részéről érhető a küzdelem a korona és a dogmák védelmére, tekintve hogy létezésének mindössze ez az egyetlen értelme és feladata, születésétől kezdve, erre lett trenírozva. Nem várta el tőle senki a családban, hogy ő szálljon a Holdra vagy találja meg a rák ellenszerét, de döbbenetesen nehezen tudsz vele azonosulni, amikor még relatíve fiatalon is olyan anakronisztikusan vaskalaposan dogmatikus, hogy szinte a képernyőről is fáj egy-egy döntése – különösen ami a családját illeti. Szóval tudjon hímezni, ismerje az európai tenyészkancák felmenőit háromszáz évre (nem vicc), de többet nem vártak tőle. Hát, ezt hozza is.
Mégis: ő is ember, és hiába öli ki belőle a posztja a lelket, és gyakorlatilag válik egy reprezentációs biorobottá, aki szépen az ezeréves szabálykönyv szerint kel és fekszik, sajnos Böskének is elkerülhetetlenül bekopogtat a világ: az érzelmek, a családja, az országa válsága, a monarchia válsága, a világpolitika, a mindenki kezét kötő hagyományok, és hát felsejlik azért a vasalt álarc mögötti aprócska, törékeny magánember is. Ezeket a finom, embert próbáló helyzeteket viszont nagyon-nagyon jó és érzékletes látni és átérezni a sorozatban a sok protokolláris cirkusz között, hogy miközben játszva megtanulod az angol alkotmányos monarchiát, aközben látod az öregedő királynőt a leghétköznapibb családi helyzetekben is kudarcot vallani. Itt tudsz nagyon erősen kapcsolódni hozzá, mert vagy mélységesen egyetértesz vele (nem), vagy mélységesen együttérzel vele (nem), vagy elgondolkodsz rajta, hogy te mit tennél ugyanabban a helyzetben (valószínűleg nem azokat, amiket ő). Sírdogál a testvére öngyilkosságán, miközben ő kergeti bele; panaszkodik, hogy nem hívták fel a nyaloncai a figyelmét a testvére házassági-jogi problémáira, emiatt évekre boldogtalanságba és hiábavaló várakozásba taszítja Margitot, de egy másodpercre se merül fel benne, hogy esetleg talán ki kéne rúgni a búsba ezeket az embereket, és követelni a pontos, hiteles információkat.
Tök sokszor elhangoztatják a sorozatban, hogy
a királyi család meg a nemesség célja ideát adni az embereknek,
amit megpróbálhatnak elérni és mintául szolgál nekik az élethez. Aztán nézed, hogy mindig azok a legjózanabbak, akiket kitagad a család, akiket száműznek vagy elmenekülnek, mindig a renitensek a legfelvilágosultabbak és ők látják át legjobban az aktuális helyzeteket, és akkor a nap végén literálisan ott marad a finoman szólva ostobácska anyakirálynő, a szintén nem túl képzett királynő, a maguk képére formált ezernyi talpnyalóval és a társadalmi-monarchista hagyományokkal, és akkor nem csoda, hogy nem tud időben reagálni az aberfani katasztrófára, vagy meglepetésként éri, hogy Jackie Kennedy miket mond róla a háta mögött.
Na de visszatérve a címbeli tényre: Szkáli ügynök lesz Tecsör asszony!
A királynőt játszó Olivia Colman már az olvasópróbán megjegyezte, hogy amint Anderson kinyitotta a száját, mindenki felüvöltött, annyira brilliáns volt. Full izgalmas évadnak nézünk egyébként elébe, eleve a 80-as évek, meg aztán Károly és Diana házassága, stb., tűkön ülve várunk a 4. évadra! Ott lesz az egykornagy birodalom csúcsán két nő, a két legfontosabb pozícióban, két feleség, két mátriárka, nyilván ismerjük a történelmet, de azért jó lesz ezt majd így tévére dramatizálva is látni.
Ugye már te is alig várod?
