Az Örkény Színházban fut a fenti című Ödön von Horváth-darab Polgár Csaba, Hámori Gabi, Szandtner Anna főszereplésével.
A nagy fekete zongora jelenetek közötti átvezetése (62 felvonás van!), és a nagy fekete paravánba vágot óriás plazmatévé méretű “színpad” valóban egy bábjáték vagy inkább egy tévéműsor szegényes keretét adta. Mindeközben pedig mód nyílik gondolkodni az ember szánalmasságán, az emberi kapcsolatok ürességén, a sanyarú jelenen és a talán szebb jövőn.
A kiüresedő, látszat-világ semmitmondó kötelező ünneplése az Oktoberfest keretében, amikor a fiú munkanélküli lesz, a lány elhagyja, a gerinctelen szabó feláldoz gyakorlatilag bármit, hogy előbbre jusson, és az ún. arisztokrácia sem különb ám a Deákné vásznánál. Még a lány is kurválkodik, hogy előbbre jusson, és amikor elhagyja a fiút, akkor is benne van a vágy, hogy tartozzon valakihez. A végén azonban persze úgyis rájön, hogy a fiút szereti. Erre neki elég volt egy nap is.
Az érzés, amikor rádöbben, hogy talán “nyomasztólag” hatnak egymásra. A mézesmázos burokba csomagolt kimondandó, amit annyira fél kimondani, pedig milyen borzasztó egyszerű lenne.
Amikor azt mondja a jóbarát: téged nem a halálod után fognak elfelejteni drága barátom, téged már életedben elfelejtettek.
Az ember önkéntelenül magára gondol: vajon én is így járok? Vajon nem vagyok-e bezárva a saját fejem apácarácsos ketrecébe, a furcsa gondolataim közé?
Nem óriási színészi teljesítmény ez a darab, mégis megéri megnézni, mert esetleg szintén elgondolkodhat rajta a néző. És esetleg rádöbben, hogy valamelyik jelenetben felismerte önmagát.