Written by 15:23 Ajánló, Budapest, Drag Department, Szórakozás

Edith x Phoenix = The Party

Ez egy számomra egyismeretlenes egyenlet volt, hiszen mindössze a helyszínt nem ismertem, de végül …

Amikor tavasszal sajnos bezárt a Phoenix club, már akkor biztosak voltunk benne, hogy az egykori tulaj, Tóth Andris csak ideiglenesen pihenteti a ‘Phoenix’ koncepciót, és előbb-utóbb lesz valami visszatérés. Ezt nem csak én gondoltam így, hanem kb. mindenki, aki részt vett vagy ismerte a Phoenix projektet.

Tegnap este ez végül valóban valósággá vált, hiszen Andris egy új eseménnyel tért vissza Pestre, konkrétan a Nagymező utcába, hogy az idén tavasszal, pont a korlátozások előtt megnyitott Edith bárba csempéssze vissza a Phoenix hangulatot. ‘The Party’ néven indította útjára a reméljük, hamarosan folytatást is kapó (megérdemli!) eseményt, amiben a Phoenixes lányok kemény magja ismét megmutatta: a karantén alatt sem veszett ki belőlük a kraft.

Állnak balról jobbra Bonnie Andrews, Pintér Vivien (Edith), Frances Cobain, guggolnak balról jobbra Cinthya és Cielle Ferreira (Fotó: MrsDevil fb csoport)

A csapat tehát négy fősre csökkent, így a korábbi klub-háziasszony Bonnie, valamint fellépő társai, Cielle Ferreira, Cinthya és Frances Cobain túlzás nélkül kirúgták a ház oldalát, olyan bulit csaptak.

Ami a cikk elején említett főnix feltámadást illeti, az nem pusztán koncepció volt, hanem kézzelfogható valóság. Ugyanis Cinthya azzal lepte meg a közönséget, hogy nyitó számként Conchita Wurst: Rise like a phoenix c. számát adta elő saját hangon. A hangtechnika azonban sajnos megtréfálta a művésznőt, kicsit rosszul is éreztem magam, hogy pont a nyitószámnál, egy ilyen jelentőségteljes pillanatban veszi el a technika ördöge ennek a kiemelt momentumnak a szépségét. Ugye a Phoenix bárnak volt ez a műsornyitó száma, a szingálja, és a dal szimbóluma is a feltámadás, szóval minden szempontból ideális választás volt a zene.

És nem lehet eleget dícsérni egyébként Tóth Andrist és a művésznőket: Andris nem adta fel az álmát és összetartotta a csapatot a pandémia ellenére, a lányok pedig nem széledtek szét, hanem együtt maradtak és visszatértek. Mit visszatértek, úgy odabaszták magukat a palettára a kétkomponensű Epokitt ragasztóval, hogy ember legyen a talpán, aki levakarja őket onnan.

Nagyon gratulálok a négy művésznőnek, olyan színvonalat produkáltak, amiért érdemes transzvesztita műsoros estekre járni. Szórakoztattak, humort adtak, színvonalat adtak, kellemet és bájt adtak, játékot és eleganciát adtak. Ezek olyan szuperlatívuszok, amikről pár hete a WhyNot x Alterego kollaboráció idején és Eszenyi Csabi kapcsán írtam, azt gondolom, hogy ezek azok a színvonal szintek, amik meghatározzák jelenleg a budapesti LMBTQ műsoros esték kereteit. Ezek a példák gyerekek, amiket – mint friss zsűritag – szívesen állítok az idei Drag Queen Hungary verseny fellépői elé. Nem véletlenül példakép sokatoknak egy Cielle vagy egy Bonicska, nem játszásiból vezető művészei ők egy-egy helynek, hanem azért, mert minden alkalommal el tudják érni, hogy akár egyszerű, akár komplex produkcióval mennek a színpadra, ott bizony tombol a közönség.

Lássuk a hiányosságokat, emellett sem mehetünk el, mégiscsak a teljes közönséget érintették. Ezeket az apróságokat érdemes lenne orvosolni, hogy legközelebb még patentabb bulit lehessen csapni.

  • A hangosítás. Ilyet nem lehet csinálni, hogy el-elmegy a hang, ugrál a hangerő, nem megy a mikrofon. Ez olyan volt, mint amikor a nyolcadikosok ballagásán Irma nénit, a nyugdíj előtt álló tanító nénit ugrasztják be, hogy kezelje a keverőpultot és összevissza nyomkodja a gombokat, aki azelőtt maximum a keverőtárcsás Hajdu mosógép billenőkapcsolóját kezelgette csupán.
  • A reflektor. Nem mondták, hogy napszemüveget kell hozni a bulira, mert ki fog vakítani egy koncentrált fénycsóva, ami pásztázza a művésznőket, csak közben a vendégek meg megvakulnak. Értem, showelem, dizájnelem, színpadi elem, de lehet nem akarnak a vendégek a szemklinikán kikötni egy szombat esti buli után. Reflektor el! – vagy másképp kell megoldani a fellépők megvilágítását.
  • És végül a földszint: az L alakú kialakítás miatt az előadás felét láttuk csupán. Amikor az L másik szárában voltak a művésznők, akkor szokás szerint azoknak a telefonját néztük, hogy mi történik, akik a magasba tartották és videóztak. Nem szerencsés nyilván egy L alakú tér fellépés szempontjából, szűk, beláthatatlan, de azt gondolom, kihozták a maximumot az adottságokból.

Más.

Érdekes újdonság, hogy általában növekszik azoknak a helyeknek a száma, akik LMBTQ / drag / nyitott estéket szerveznek a saját közönségüknek. Íme ott volt múlt héten a Kis Fecske Presszó, most az Edith, ki tudja, mi jön még. Annál is inkább érdekes jelenség ez, hiszen nem igazán lehet mondani, hogy fejlődne hazánkban az LMBTQ közösség megítélése, sőt. Ha a jelenleg példaképeknek tartott országokra vetjük vigyázó szemeinket (Oroszország, Lengyelország, Törökország), akkor azért nem túl rózsás jövőkép tárul elénk LMBTQ-szempontból. Erre mégis, itt Budapesten, a bűnös városban, a libernyák tengeren, egyre több nem-LMBTQ hely szervez LBMTQ programokat. Ez egyfelől irtó jó, hogy egy más közönség is megismerkedhet a kultúránkkal, másfelől rejt magában megválaszolatlan kérdéseket is: meddig mehetünk el egy ilyen nem-LMBTQ helyen: lehet-e „buziskodni”, lehet-e mondjuk megpuszilni a páromat anélkül, hogy ez bárkiben megbotránkozást keltene, stb., stb. Meddig lesz vonzó egy-egy ilyen program az adott helyek törzsközönségének? Mert egyszer biztos izgalmas, hogy ott ugrabugrálnak a travik a színpadon, de meddig tudják ezt befogadni?

Meglátjuk, hova vezet ez a nagy nyitottság, én abban bízom, hogy egy még nagyobb nyitottsághoz.

Close