Igen, én is jártam középiskolába, mi is hallgattunk zenét, sőt egy időben a Hunfalvy Iskolarádiót is csináltam Balázs osztálytársammal. Csak a pontosítás végett, ez 1995-1999-et jelenti.
Mellékszál: ő egyébként annyira tetszett egy időben, hogy csak miatta szoktam rá a Metallicára, mert Balázs nagy metálos volt, és én meg be akartam vágódni nála. Ez a Black albummal történt, hiszen ez pont akkor jött ki, és úgy egyébként nem volt egy szar album, sőt szerintem a Metallica legtökéletesebb albuma. Micsoda szerencse, hogy ezt pont egy plátói diákszerelemnek köszönhetem!
Ugye 90-es évek végéről van szó, nincsen internet meg ilyen burzsoá huncutságok, pláne vidéken,
a 29-es körzetben, ami hát kb. egészen mostanáig a telekommunikációs technológia pöcegödrének számít, mindenféle cégek szerencsétlenkedésének egyik iskolapéldája a nyomorék Monor (Nyomor) Telefon Társasággal, majd a UPC-vel,
erről számos helyen olvashattok. Na, én ezt élőben toltam végig akkoriban.
Digitális rögzítésről tehát szó sem lehetett, tehát a kedvenceinket szépen fogtuk, és felvettük a rádióból magnókazettára, micsoda szerencse, hogy legalább a sztereó technika már létezett ????

Be volt élesítve a felvétel gomb, és amint következett a kívánságműsorban a szám, már nyomtuk is a rögzítést. Aztán szépen hallgatgattuk a walkmanben meg a hifitoronyban a magnón. Boldog békeidők ?
Szóval a Metallica: Black albumról két kedvencem is van. Mivel előtte nem voltam semmilyen kapcsolatban a metálzenével, meg épp akkoriban toltam intenzíven a zeneiskolát is, nem lehetett véletlen, hogy a lágyabb számokat szeret(t)em róla, de őszintén szólva igazából mindegyiket kedvelem. Szóval a két kedvencem az Unforgiven meg a Nothing else matters.
A metállal szemben, de tökéletesen szemben állt a másik sarokban a Das Modul. A Kleine Maus-t annyit hallgattuk, hogy szerintem el is koptak a magnószalagok a walkmanben. Ráadásul pont kezdődött az angol mellett a német nyelv oktatása is a suliban, hát pont kapóra jött a
nur ich und du, im digitalen Rándevú:
Akkoriban tombolt egyébként a rave korszak, teljesen elvarázsolt engem is, de alapvetően csak azok a zenék, amikben volt némi dallam és nem teljesen a bemindenezett hallgatókra épített. Ezt a klasszikus zenei képzettségemmel magyarázom, manapság is jobban szeretek olyan bulikba menni, olyan zenéket hallgatni, amikben azért tudok rátelepedni egy értékelhető dallamra. Na ilyen volt a Blümchen Boomerang is:
MÉRFÖLDKŐ következik!
Életem első saját, megvásárolt CD lemeze a Savage Garden volt, annyira imádtam erről az albumról szinte minden tracket (Truly madly deeply, I want you back, To the moon, stb. mindegyiket), hogy eldöntöttem, hogy kiadom érte azt a háromezer-valahányszáz forintot, ami akkoriban nekem egy vagyon volt. Annál is inkább vágytam egy saját CD-lemezre, mert valahonnan került egy CD-walkman, vagy hogy hívták azt akkoriban (discman?). Magam mögött hagyva a kompakt kazetta adott minőségét, egy magasabb színvonalú zenehallgatást kívántam megvalósítani a discmannel, és akkor gondoltam, hogy beruházok a Savage Garden lemezére. Mai napig előttem van a fekete-fehér félarcú CD-borító. És akkor itt a kedvencem az albumról:
Biztos nektek is van/volt olyan zenéje, együttese, amire hát, viszketni kezdett a pömpölő. Nekem is volt ilyen, ez nálam általában az East17 vagy a Take That bizonyos számaira került bekövetkezésre, de különösen az East17 – It’s alright. Emlékszem, hogy amikor már volt videómagnónk, valamelyik zenetévéből ezt fölvettem videóra és rongyosra játszottam:
Aztán egyszercsak berobbant a képbe a Hanson, akik miatt meg persze rögtön tiniegyüttest akartunk alakítani. Nyilván a zenei rajongáson túl más rajongás is volt a képben, de akkoriban felfedezett érdeklődésem miatt ezt teljesen természetesnek gondoltam.
MMMBop:
A Backstreet Boys nem maradhat ki, ők voltak akkoriban a professzionális fiúbanda etalonja. Szerencsétlen KoZso hiába próbálkozott itten ilyen proli csapatokkal, nem tudott felnőni profizmusban a tengerentúlni (de még akár csak az angol vagy ír) minőséghez. Eleve ilyen névvel, hogy BizöBoys…

Sok számot indíthatnék itt a Backstreet Boys-tól, de most legyen ez:
Bossoon: One in a million-ját annyira szerettem, hogy magamra csuktam otthon a szobám ajtaját, feltekertem a Videoton 6363S erősítő hangerejét, és üvöltve énekeltem vele együtt.

Hónapokig hallgattam szerintem
Ezt a country-s, hegedűs hangszeres vonalat világéletemben kedveltem, Shania Twain, Kenny Chesney, mai napig imádom. Legyen egy asszony is a felsorolásban tehát: ez is elég homi volt már akkoriban is, nyilván nem véletlenül tetszett meg eléggé… Pedig hol voltam akkoriban a művésznő magabiztosságától meg a dalszövegtől… Van ennek a számnak egy official változata a youtube-on, de az tökre nem az, amit mi annak idején hallgattunk, hiszen mi így ismerjük az eredetit:
És hát akkor az együttes, ami a teljes tinikoromat meghatározta: a Take That. Itt nincsenek szavak, az összes kibaszott poszterük megvolt, összelopkodtam az aprópénzeket arra, hogy meg tudjam venni a BRAVO meg a Popcorn magazinokat, és olvashassak róluk. Teljes rajongás!
+1: a Westlife. Nyilván a szőke fiúkba voltam szerelmes, a Mark Freehily hangjába pedig mai napig beleborzongok. Az örök szerelem dalom: