A sorozat alapjául szolgáló könyvet is ő írta, míg élek, el nem olvasom, de a tízrészes minisorozat viszont olyan jól sikerült, hogy nem bírtam „letenni”, le kellett darálnom egy ültő helyemben. Abbahagyhatatlan.
Idegesítő.
Beszippantó.
Gyűlölöd, közben a körmöd rágod, hogy mi lesz már.
A nyomozót játszó faszi totális mértékben egy bukott szociopata benyomását kelti (tökre emlékeztet egy általános iskolai haveromra, aki ráadásul szintén nyomozó lett). De igazából nem az, hanem csak egy gyerekét elvesztő, megkeseredett, hipermaterialista, zárkózott, érzelemmentes, extrán sérült öregecskedő, üres, kiégett zsaru és férj.
Nyomasztóan kurvajó karakter, és azt hiszem, ez a megfelelő szó az egész hangulatra, ami belengi a városkát, a történetet, a szereplőket, mindegyiket, az összes szereplő életét: ez a szürke ködös nyomorult, beteg nyomasztó hangulat. Hogy így beszippant: nem tudod, hogy hogyan tudnak belőle kitörni, kell-e nekik kitörni belőle vagy így élnek konkrétan, nem tudod magad belehelyezni, mert ép eszeddel azonnal menekülnél a városból, de hát mégis élnek itt emberek, van vegyesbolt, rendőrség, baseballpálya meg sztriptízbár.
Amit említettem a bevezetőben, hogy az írót egy ezoterikus boomernek tartom, az a sorozatban nagyon szerencsés módon rendkívül diszkréten és a logika szigorú alapállását nem megkérdőjelezve köszön vissza. A két lábbal a földön járó nyomozó megfellebbezhetetlenül nem tűr el semmilyen magyarázatot a gyilkosságokra, csak azt, amit meg tud magyarázni és be tud bizonyítani. Amikor azonban a sorozat második felétől apránként kezdi belátni, hogy ezt az ügyet így nem fogja tudni megoldani, hiszen a szeme láttára kopogtat be az ablakon az irracionális, akkor megkérdőjelezi a saját kőkemény logikai felsőbbrendűségét is.
Korrekt, hogy nem tolják le a torkunkon az ezoterikus földöntúli keserű szirupot, hanem a nyomozónak köszönhetően a megmagyarázás kerül előtérbe, és a létező világnak ez a finom kettős szövete szépen fejlődik ki a nyomozóban.
Ami idegesítő a sorozatban, a kamera fókusszal való konstans baszakodás, a fix fókuszok, ha kilép a szereplő a beállított síkból, minden homály lesz. Homály minden kibaszott snittben, homály, homály, homály. Minek? Minek öncélúskodni ezzel? Enélkül is érződik a kreatív megvalósítás, minek még ezt is rátenni?
Ami idegesítő még (jó, tudom, nyilván az atmoszféra megteremtéséhez kell, de akkor is), hogy bazmeg az amerikai sorozatgyártásban nem alkalmaznak világosítókat? Komplett jelenetek mennek le a félhomályban: az amerikai lakásokban emberek így élnek? Nincsenek villanykörték? Leélik emberek az életüket úgy, hogy a nappaliban egy darab 15 wattos izzó pislákol? Mért nincsenek kivilágítva a lakások? Most, hogy így elég sok időm van és nézem a sorozatokat, ez máshol is feltűnt, hogy minden sötétben történik. De akkor erre ne pazaroljanak filmet vagy memóriakártyát, vágjanak be egy fekete képernyőt, vágják hozzá a hangot, sokkal olcsóbb! Szívesen!
Én egyébként rövidebbre vettem volna, ezt a sztorit 7-8 részben simán el lehetett volna mondani, a középső pár rész semmitmondóan vontatott volt, semmit nem tett hozzá a sztorihoz, pusztán időkitöltés volt csupán. Ugyanilyen jó lett volna ez 8 részben.
Nagyon javaslom megtekintésre a The Outsider-t.